Megengedtek pár gondolatot így éjszakára?

Rég széthullott a családom. Egyedül élek. Közel 30 évesen soha nem volt még párkapcsolatom... Fogalmam sincs milyen a kölcsönös szerelem okozta eufórikus boldogság... Úgy alapvetően a natúr boldogságot sem ismerem. Soha nem kellek annak a lánynak, aki épp nekem kell. Az életem magány, és szürke névre hallgat. Munka heti 6 napban, késő este haza a 4 fal közé,csendben. Nagy ritkán eljutok a nagyszüleimhez. Náluk nagyon szeretek lenni, olyan érzem, a szeretet melegét,és azt, hogy van családom. Tanyán élnek. Hihetetlen nyugalom honol ott. Soha nem jönnék tőlük haza,de mégis meg kell tennem. Ilyenkor rossz érzéssel jövök el. Volt megint pár órára családom. Amikor a vaksötétben, este sétálok a buszmegállóba ,folyton azon jár az eszem, hogy milyen durva a kontraszt az ott töltött óráim, és az itthoni éltem közt. Olyankor szomorúan számolom, hány nap múlva lehetek ismét egy kicsit boldog. Miközben állok a sötétben rám tör egy felismerés: nem az a legnagyobb

szívás az életben, ha valaki rákos lesz és meghal. Ez tulajdonképpen egy természetes folyamat. Hiszen ami elromolhat az el is fog! A szervezet idővel fárad, és meghibásodik. De természetesen ez csak az érem egyik oldala. A másikon ott van ennek az el nem fogadása. Szóval ott tartottam, hogy nem ez az igazi szívás. Amikor nap-nap után hazamész,és nem vár soha senki! A meleg otthon helyett egy hideg magányba, egy üres házba térsz haza. És akárhogy próbálsz ez ellen tenni, az élet mindig korrigálja magát,és gondoskodik róla, hogy az álmaid soha ne kapjanak valós formát... Ez az igazi szívás! A magány!

Miért van ez így? Miért kap meg az egyik mindent az élettől,míg a másik semmit? Miért vesznek kárba a próbálkozások? Miért lesznek a reményekből keserű csalódások?