Ilyenkor mi segíthet még?

Folyamatosan egyedül érzem magam, számtalan kudarcélményem volt már az életben, de mindig pozitív tudtam maradni, ha rossz kedvem is volt csak ideig-óráig.

Kezdhetem onnét,hogy általános iskolában mindig is a lúzerek közé tartoztam, de voltak barátaim.

A legjobb barátomat is innét ismertem meg, végül 2014-ben véget ért a nagy barátság.Ebben az évben meghalt anyukám is, aki fontos volt az életemben, és még az első igazi szerelem/párkapcsolatom is véget ért.

Rá 1 évre nem vettek fel abba az iskolába ahova menni szerettem volna.

Közben sikerült egy újabb barátot találnom, egy új baráti körrel akikkel szinte mindig nagyon jól éreztem magam.

Szeptember elsejei kezdéssel felvettek egy nagyon jó munkahelyre amit várok, addig a jelenlegi munkahelyemen dolgozok, ahol összességében jól érzem magam.

Viszont a baráti társaságommal teljesen megszakadt a kapcsolat, volt egy konfliktus amiből rosszul jöttem ki,utána hiába kerestem őket, nem kíváncsiak rám (és így is úgy érzem,hogy megaláztam magam azzal,hogy kerestem őket mert igazam volt a vitában)

Úgy két-három hete itthon ülök nap mint nap, még dogozni is szívesebben megyek.

Iszonyatosan unatkozok minden nap, már az egész házat rendbe raktam, de lassan beszippant teljesen a depresszió.

Hiányoznak a barátok, nem tudok mit csinálni, csak a kutyám van, az életem abból áll,hogy napi 2x kutyát sétáltatok, ülök a gép előtt, vagy éppen dolgozok.

Az a baj,hogy nagyon zárkózott vagyok,nehezen ismerkedek, és nyílok meg, a munkahelyemen nincsenek barátaim, a velem egykorúak teljesen mást szeretnek mint én, a többiek idősebbek.Elbeszélgetek velük, de nem érzem úgy,hogy bármelyikükkel is életre szóló barátságot tudnék kötni.(és amúgy sem leszek ott sokáig)

Egyedül az új munkahely nyugtat meg, de az is még majdnem 1,5 hónap, mire én oda beilleszkedek teljesen az legalább 1 év (az iskolákban mindig ennyi idő kellett 1-2 év mire teljesen jól éreztem ott magam)

Arról meg még nem is szóltam,hogy itthon az alkoholista apám bosszant minden tettével, illetve a semmittevésével, hogy mindig csak pénzt tud kérni, és a világon semmit nem csinál, csak véleményt alkot mindenkiről, és mintaapának titulálja önmagát.

Bár ő a legkevesebb, már igazán hozzászoktam, csak nem jelent "segítséget".

Sokkal rosszabbul érzem magam mint egy szakítás után, mert akkor ott voltak a barátok akikkel elmehettem, de most nincsenek, és lehet,hogy már nem is tudok új barátságot kötni, kitudja...

Elkeserít, hogy minden kudarc ellenére csak a napokban éreztem azt először,hogy nincs értelme az életemnek.

Sosem voltam ennyire "bezárva", sosem éreztem magam ennyire egyedül.