Valaki beszélgetne velem? Nagyon rosszul vagyok.

Pár nap és 18 éves lánynak mondhatom magam.

Úgy látszik teljesen tönkrement az életem. Már hosszú ideje zaklattak az iskolában, így nem is jártam be jó ideje. Kirúgtak. Az osztálytársaim, de valamikor az iskolatársaim is olyanokat mondtak, hogy húzzak zacskót a fejemre, mert rémronda vagyok. Minden nap más szövegkörnyezettel, de megkaptam, hogy ronda vagyok. A saját tanárom azt mondta, hogy tesz róla, hogy megbukjak, sőt, elkerüljek az osztályából, mert neki ilyen hülye tanuló nem kell (nem voltam valami jó az általa tanított tantárgyból). Mindig belekötött valamimbe, kritizálta a magánéletemet, volt hogy órán odaállt felém és meglátta hogy rossz feladatot csinálok, erre leordított, hogy hogyan lehetek ekkora hülye, meg ne csodálkozzak, hogy nincsenek barátaim, "a hülyék senkinek nem kellenek"... sajnos tényleg nincsenek barátaim. Egyetlen egy legjobb barátnőm volt. Elhagyott, mert ő már nem tudta tovább viselni a "depis sz...rjaim"... az ő szavaival élve.

Hetek óta alig alszok. Először napi 4-5 óra alvással kezdődött, mostanra már kb 2-3 órát alszok egy nap. Vagy napközben még 1-1 órát. Egyszerűen nem megy! Ha lefekszem aludni rémálmaim vannak, sírva ébredek fel ezekből. Olyan valósnak tűnnek.

Enni sem tudok valamiért... éhes vagyok, érzem, hogy éhes vagyok, de nem tudok enni. Ha beleharapok az ételbe, egyszerűen összerándul a gyomrom, vagy nem is tudom, hogy leírni ezt az érzést... de rögtön elmegy az a pici étvágyam is. Jelenleg 170 centi vagyok és alig 45 kg.

Néha rám jön egy pánikszerű dolog. Például ha belegondolok a jövőmbe. Hogy nekem soha nem lesz senkim, mert már mindenki megmondta, hogy ronda vagyok. Vagy hogy semmi nem lesz belőlem, és egy nagy csalódás vagyok a szüleimnek, mert kirúgtak az iskolából is. Semmit nem értem el az életben, soha nem dicsekedhettek velem a szüleim... Anyum megmondta, hogyha visszamehetne az időben, akkor engem be sem vállalna, jobb lett volna ha meg sem születek. Egyetértek vele, de nagyon fáj, hogy ezt mondta. Apám meg soha nem foglalkozott velem. Mióta kirúgtak ráadásul hozzám se szól. Nem köszön vissza, nem mond semmit ha meglát... nagyon, nagyon rossz ez az egész.

És nem tudom miért, de hirtelen törnek rám sírógörcsök, és annyira légszomjam lesz, hogy percekig csak kapkodom a levegőt, mintha fuldokolnék.

Úgy érzem már semmi értelme így az életemnek. Nagyon gondolkozom az öngyilkosságon, még ha nem megoldás, akkor is.

Járok pszichiáterhez. Szedek gyógyszereket. Nem segítenek!

Az egészben viszont jó, hogy van egy hobbim, a zenehallgatás. Mikor zenéthallgatok, mintha megszűnnének a gondjaim, olyan nyugodtnak érzem magam. A "pánikrohamaimra" ez tökéletes gyógymód szokott lenni.

Ha valaki tud valami tanácsot adni, kérem szépen segítsen vagy írjon üzenetet, mert szívesen beszélgetnek valakivel...