Megmutatnátok a kedvenc verseitek?

Szerintem nem erre a válaszra vársz. De ez az én élete. (Ismeretlen szerző)

[link]

JÓZSEF ATTILA

KÉSZ A LELTÁR

Magamban bíztam eleitől fogva -

ha semmije sincs, nem is kerül sokba

ez az embernek. Semmiképp se többe,

mint az állatnak, mely elhull örökre.

Ha féltem is, a helyemet megálltam -

születtem, elvegyültem és kiváltam.

Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,

ki ingyen adott, azt szerettem érte.

Asszony ha játszott velem hitegetve:

hittem igazán - hadd teljen a kedve!

Sikáltam hajót, rántottam az ampát.

Okos urak közt játszottam a bambát.

Árultam forgót, kenyeret és könyvet,

ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb.

Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,

de ágyban végzem, néha ezt remélem.

Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.

Éltem - és ebbe más is belehalt már.

DSIDA JENŐ

A SÖTÉTSÉG VERSE

Ó, virrasztások évszaka!

Vastagon fog a tinta, zordul.

A rozsdalevü éjszaka

már hatkor a kertekre csordul:

Reves fák nyirka folydogál

s te arra gondolsz: mennyi éved

van hátra még? Jaj meg-megáll

a láb, mert fél, hogy sírba téved.

...Mondd, kissé mártottál-e már

hófehér cukrot barna lébe,

egy feketekávés pohár

keserű, nyirkos éjjelébe?

S figyelted-e: a sűrü lé

mily biztosan, mily sunyi-resten

szivárog, kúszik fölfelé

a kristálytiszta kockatestben?

Így szivódik az éjszaka

beléd is, fölfelé eredve,

az éjszaka, a sír szaga

minden rostodba és eredbe,

mígnem egy lucskos, barna esten

az olvadásig itat át,

hogy édesítsd valamely isten

sötét keserű italát.

Ezek a kedvenc verseim. Nem vidámak, számomra viszont elgondolkodtatóak, el tudok rajtuk elmélkedni. :)

Ettől mindig kész vagyok:

Szabédi László:Anyám én nem ilyen lovat akartam

Lovat akartam gyermekkoromban,

Csak kérni kellett s hozták már nyomban.

Alighogy kértem, már ott volt a ló,

Kicsike, mézeskalácsból való.

És én mégis sirva fakadtam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam.

Később, mikor néhány év eltellett,

Nekem megint csak lovacska kellett,

Volt rajta nyereg, gyeplő, takaró,

De ez sem kellett, mert fából való.

És én megint sirva fakadtam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam.

Nagysokára, mikor férfi lettem

S a lovakat már el is felejtettem,

Akkor egy aranyos kocsival óh,

Kapunkba állott négy igazi ló.

És én a kapuba szaladtam,

Egyszer én épp ilyen lovat akartam,

Egyszer én épp ilyen lovat akartam.

Anyámért jöttek, kit ugy szerettem

És én ekkor ujra gyermek lettem.

Mintha csak mondanám: Nézz oda óh,

Milyen szép ez a négy fekete ló!

Aztán ujra sirva fakadtam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam.

És egy saját versem:

Elveszett

Idegen szelek hozták

Álmát nem mondta el

Elveszett mindörökre

A csontjaiba rejtett jel

Fent az égen egy csillag

Követi a nyomát

Szép arcán egy árnyék

Mert látja sorsom viharát

Ő elveszett mindörökre

Mert nincs velünk

De velünk marad mindörökre

Mert kell nekünk

Arany János | Érzékeny búcsú

Télen-nyáron nincs több, csak egy kabátom,

Ez is elhágy; e régi hű barátom,

Alig-alig tartóztatom az ujját,

Tépett keble vészi tőlem bucsúját.

Vén kabátom, oh, miért hagysz engem el?

Nincs, ki hozzád már simulna, hű kebel;

Nem találsz te sehol ilyen gazdára,

Ki szeressen gyöngeségid dacára.

Vékony a te egészségi alkatod:

A levegőt soha ki nem állhatod,

Eddig is én adtam egy kis meleget,

Úgy birád ki a süvöltő szeleket.

Nem fogadtam hű szerelmet pap előtt,

Voltam azért állhatatos viselőd:

Cifra köntös rám hiába kacsintott,

Cifrasága tőled el nem csábított.

Hej pedig volt egy időben pénz elég,

Válóperünk egy szavamból kitelék,

Csak egy szóval mondtam volna: menj öreg!

Most te hitvány sipka volnál legfölebb.

Jobb időkben - nem tenné azt sok barát -

Hű maradtam gyöngéidhez, oh kabát:

Illik-e most idehagynod engemet,

Csak azért, hogy nem hizlalom a zsebed?

De minek a szemrehányás! hű valál,

Egyszerű, mint a kebel, mit takarál,

Egyszerű és igénytelen valami,

Nem akartál soha többnek látszani.

Nem ohajtál cifraságot, díszjelet:

Egy zsinórkát magyarosan legfölebb...

Az is, az is lekopott már, ami volt;

Szegény kabát, te éled tul a zsinórt!

Nem soká élsz, könnyű ezt megjóslani:

Im beálltak feloszlásod napjai,

Fogsz heverni, megvetett rongy, útfelen:

Nem baj! úgyis csak lenéztek szüntelen.

Fognak ottan jőni-menni emberek,

De nyugalmad senki sem zavarja meg;

Azt a ruhát a koldus sem veszi fel,

Mit egy magam-szőrü ember elvisel.

Már bocsátlak. Menj, kiszolgált veterán,

Valahol még összejövünk mi talán:

Az idő ha éltem is majd elnyüvé,

Ki tudja, hogy hol kerűlünk együvé?

Radnóti Miklós: KÉT KARODBAN

Két karodban ringatózom

csöndesen.

Két karomban ringatózol

csöndesen.

Két karodban gyermek vagyok,

hallgatag.

Két karomban gyermek vagy te,

hallgatlak.

Két karoddal átölelsz te,

ha félek.

Két karommal átölellek

s nem félek.

Két karodban nem ijeszt majd

a halál nagy

csöndje sem.

Két karodban a halálon,

mint egy álmon

átesem.

1941. április 20.