Miért érzi valaki szükségét annak, hogy állandóan beszéljen valamiről?

Egyrészt azért, mert az emberek többsége extrovertált, ezért szükségük van ezekre a könnyed csevegésekre (még akkor is, ha nem hordoznak magukban túl sok gyakorlatban is hasznosítható információt) ahhoz, hogy feltöltődjenek és lendületben maradjanak. Egy introvertált ezt a feltöltődést az egyedüllétben és a csendben találja meg.

Másrészt egy idő után a háttérzaj nélküli csend igazán kínos tud lenni, főleg ismeretlen személyek társaságában; nem véletlen, hogy sok nyilvános helyen (pl. liftekben, bevásárlóközpontokban, fodrászüzletekben) gyakran zene szól a háttérben. Sokan azért beszélnek rengeteget, mert nem akarják, hogy a közösség szemében unalmasnak, zárkózottnak, esetleg félénknek tűnjenek, ezért inkább az életük minden apróbb részletéről beszámolnak, hogy felkeltsék és fenntartsák mások érdeklődését. Emellett egy laza beszélgetés gyakran nyitottságot és a másikkal szembeni rokonszenvet, bizalmat is feltételezhet: "kitárulkozom előtted, mert megbízom benned, te is megteheted velem ugyanez”.

Az is lehet, hogy az illető pozitív visszajelzésekre vágyik: "elmondom a véleményemet az adott témában, kérlek, érts velem egyet és erősíts meg a hitemben, hogy ne érezzem magam egyedül."

Persze vannak szélsőségek is, például egy nárcisztikus, egoista ember esetében, aki önmagát tartja a világ közepének és elvárja, hogy mindig az ő élete legyen a beszédtéma és mindenki hallgassa végig az ő aprólékos beszámolóját, bármi is legyen az.

Lehet munkahelyi ártalom, vagy gyerekkorából valami rossz tapasztalat is. Mármint az a fele, amelyik próbál huszonöt barokkos körmondatban elmagyarázni valamit, amit két szóban is el lehetne mondani.

A férjem is felvette mostanában ezt a stílust, én általában csúnya, nem csúnya, bele szoktam kérdezni, hogy akkor most mit is akar mondani, mert nem bírom sokáig elviselni. Ő nagyobb gyárban mérnök és a nap nagy részében gyártósokkal dolgozik össze. Ők meg hát, finoman szólva általában nem a legélesebb kések a fiókban. Kénytelen volt megtanulni szájbarágósan kommunikálni.

Ugyaninnen hozott egy időben egy ilyen "igen, értem mit akarsz mondani és tiszteletben tartom a véleményed, de ne sértődj meg kérlek, mert nem bántásból mondom, hanem azért, mert én úgy látom, de lehet nincs igazam, mert mindkettőnknek lehet igaza, mert más szemszögből nézzük, de azért el kell mondanom, hogy tudd - és nem sértésből -..." görcsöt. Basszus hónapokig tartott, mire kineveltem belőle. Kiderült, hogy jött egy agybajos, hisztériás kolléga, aki mindenkivel összerúgta a port, aki bármiben más véleményen mert lenni, mint ő. Így meg ugye képtelenség volt dolgozni. Egyszerűen elkezdte felvenni mindenki ezt az óvatoskodó hülyeséget, hogy haladjon a munka.

Imádom a férjem egyébként, akkor is tudom, mi folyik odabent, ha valamiért nem mondja el :D