Tényleg ez akadályoz abban, hogy beszéljek a céljaimról, ha kérdezik?17

Ha suliba van valami pályaorientációs cucc, vagy csak egy közeli rokon megkérdezi, hogy mi a tervem gimi után,mi szeretnék lenni, vagy ilyesmi, mindigis azt mondom, hogy nem tudom. Pedig nagyon jól tudom, hogy mit akarok kezdeni magammal, csak félek, hogy azt fogom hallani valakitől, hogy nem vagyok rá képes, vagy épp nem nekem való a dolog. Igazából régebben is ilyen voltam, de az első gimis évebe lett durvább ez nálam. Emlékszem voltunk páran a kollégiumi csoportból egy töri versenyen és kajáláskor beszélgettünk és a csoportvezetőnk is ott volt. Én egy fél mondatra említettem, hogy szeretem a törit, viszont szerintem nagyon nehezen jegyzem meg az évszámokat. És hát az a tanárom nem a szép megfogalmazásairól híres, akkor meg már enyhén ittas is volt és azt mondta, hogy a töri évszámok nélkül semmit sem ér, és így technikailag semmit nem tudok, nehogy olyaivel akarják foglalkozni, amihez kell a történelem. (Egyébként funfact, a verseny szóbeli részénél ennek a tanárnak a két csapata közül, ami nyolc embert takar, többnyire én tudtam bármi értelmeset válaszolni a kérdésekre, még az évszakosokra is...) Szóval ez az eset óta nehezebben beszélek a céljaimról, pedig amúgy a kollégiumi csoportvezetőm véleménye soha nem érdekelt, őszintén egy gyökérnek tartom ennél komolyabb okok miatt, amik nem mind érintenek engem közvetlenül, amit most nem részleteznék a felismerhetőség végett.

Szóval szerintetek a céljaimról azért nem szeretek beszélni mert ez befolyásolt, vagy mivel alapból sem szerettem ilyenekről beszélni úgy is ilyen lettem volna?