Jelenleg ki nem elégedett az életével, vagy az élet valamelyik területével? És miért nem?

Sosem volt még barátom ("pasim", bár nem szeretem ezt a szót túlzottan), nem volt még meg az első csókom.

Sosem volt olyan barátom, akit bármikor elhívhattam volna ide-oda és rendszeresen lettek volna közös programjaink.. Akikkel átéltem volna azt a bizonyos filmbeli legjobb barátságot..

Nincsen jogsim, többször meghúztak és bár nem mindig éreztem fairnek, és még benne vagyok az 5-ben, kezd abszolút elmenni az önbizalmam tőle..

Sajna nem sikerült bekerülnöm államilag támogatott képzésre amikor még felvételiztem az egyetemre, így dolgoznom kell mellette, hogy kitudjam fizetni a tandíjamat. Viszont a munka miatt nem jutott elég idő a tanulásra megbuktam néhány tantárgyból, szakot is kellett váltanom miatta. Mivel rokonszakma, szerencsére nem kellett a kreditátvitellel bajlódni és ha minden jól megy nem fogok így csúszni sem. Most leszek egyébként harmadéves. Mondanom sem kell, hogy ilyen feltételek mellett a szüleimtől való elköltözés kivan zárva és jogsim sincsen még, na meg autó amit vezessek. Teljes mértékben a tömegközlekedésre vagyok utalva vagy éppen biciklizek/sétálok, ha úgy adódik, holott a legtöbb korombelinek már van jogsija és egyedül vagy a párjával él együtt.

Baráti társaságom utoljára általánosban volt, vannak barátaim ugyan, de sokszor nincs kivel kimozdulnom otthonról, hiszen nem élnek velem egy városban vagy csak egyszerűen nem érnek rá amikor én igen. Ebben persze én is hibás vagyok, nem is vagyok az a bulizós fajta sem, alkoholt például egyáltalán nem iszom, sosem éreztem azt, hogy egyáltalán kellene. Mondjuk ez nem azt jelenti, hogy nemet mondanák, ha valaki elhíva bulizni - soha ne mondd, hogy soha - de ha én magam sem, sem pedig a barátaim nem olyan beállítottságúak akkor nincsen értelme erőltetni.

Tudom én magam is elhívhattam volna ide-oda ismerősöket/évfolyamtársakat/osztálytársakat/szaktársakat, nem pedig arra várnom, hogy majd valaki úgy is elhív valahova, ha akar. Na meg az sem segített a helyzeten, hogy túlságosan is kritikus voltam mindig is a körülöttem lévőkkel, ideje korán elkönyveltem őket rossznak vagy éppen jónak - természetesen a rosszak mindig többen voltak mint a jók - így ennek következtében egyedül maradtam a középiskolás éveim alatt, csak a másik évfolyamon lévőkkel beszélgettem szünetekben. Ez a gondolkodás mód mára már jócskán változott, ironikus módon javarészt a munkának köszönhetően, de mivel szokásomhoz híven nem vagyok benne egy klikkben sem az évfolyamomon és sokan még csak nem is abban a városban laknak mint én, így velük sem megyek sehova. A szociális életem abból áll, hogy messengeren néha ráírok az egyik barátomra, beszélgetünk kicsit és kb ennyi. Ha valami tanulással kapcsolatos dologról van szó, akkor persze a szaktársaimmal is kommunikálok szóban vagy messengerren keresztül.

Barátnőm soha se volt, de gondolom ez nem meglepő, persze nem adtam fel a dolgot, regisztráltam például tinderre, de meg kell mondjam nincsen könnyű dolgom, alig van matchem, ha pedig van, akkor nem ír a szóban forgó leányzó vissza vagy kb ilyen egyszavas válaszokat ír vissza, szó nélkül otthagy stb. Mondjuk én voltam a hülye, kapnom kellett volna a lehetőségeken amik kínálkoztak még amikor kilencedikes voltam és nem elégedetlenkedni, de természetesen nem tettem.

Soha sem volt példátlan a veszekedés otthon, főleg általános és középiskolás koromban, de mivel ilyen nyolc órákat ültem az iskolában, nem kellett a szülőkkel sokat interakcióba lépnem, újabban elég jól kezelem ezt a passzív-agresszív stílusukat, tudom, hogyan kell az ilyen embert leállítani, így már nem nagyon veszekszünk, néha még váltunk egy-egy szót is. A tesóm és köztem hét év van amúgy, mondanom sem kell, hogy nem beszélgetünk egymással szinte semmit sem.