Ki hogyan szokott menni pszichológushoz?

Freudot még a szakma is csutkára agyonkritizálja, főleg a kognitív terápiás vonal. Megfelelő irányzatot kell választani, ha a pszichoanalitikus szemlélet nem jön be. (Nekem sem.)

Segíteni eleve azon lehet, aki hagyja. Ezt jó, ha már most tudod. Nyilván aki felnőttként (bírói és egyéb utasítás nélkül) hozzád kerül, annak szándékában áll nyitni feléd, de akit kényszerrel visznek gyerekként például vagy aki nem önként van ott, azzal ez egy nehéz menet lesz. Alapvetően mindneki a maga tempójában halad. Ismerek olyat, aki 3 ülésen keresztül csak hallgatott (a terapeutával együtt), aztán megköszönte, kifizette és hazament. Sokkal később kezdett el megnyílni... Vannak ilyenek.

Én alapvetően nem vagyok az a piszmogós fajta, részben ex-szakmabeliként tudom is, hogy mire számíthatok és nem szeretem pazarolni a pénzem, szóval általában zúdítom az információt meg a gondolataimat, hogy mihamarabb legyen belőle valami. Még a kifejezetten traumatikus élményeimmel is ezt csinálom, mert haladni akarok a fejlődéssel. Épp ezért én nem igazán érzem azt át, mikor az emberek félnek beszélni, de ahogy mondtam is, mindenkinek más a tempója. Viszont annak oka van, ha valaki odakerült, akármennyire is szkeptikusnak mutatja magát. Ami egy jó kiindulási alap.

5: ez ebben a formában egyáltalán nem igaz, de ha majd utánaolvasol, meglátod.

Sok nagy név van a szakmámban, akiknek a munkásságára valóban felnézek, Freud nem tartozik a kedvenceim közé. Ezt érdemes lenne elfogadni. Főleg ha valaki segíteni akar nekem valóban.

Volt akinek nagyon nehezen nyíltam meg és bizalmatlan voltam. Azt hittem velem van a baj mert ő volt sz első akinél jártam. De sosem éreztem magam jól az ülés után sem.. hanem mint akin átment egy úthenger. Elkezdte mondani hogy nem vagyok nyitott és velem van a baj stb. Ott is hagytam és jól döntöttem.

Kerestem mást, vele lazábban tudtam beszélni és nagyon rendes volt, de rengeteget fényezte saját magát és nem ezért járunk szerintem pszichológushoz.

A harmadik és a végleges egy pszichiáter aki terapeuta is. Igazán jól kidolgozott személyiségű és teljesen biztonságban érzem magam mellette. Nem érzem azt, hogy rám akarja tolni a saját gondjait, nem rajtam keresztül akarja gyógyítani és igazolnia saját magát. Úgy érzem hogy neki bármit elmondhatok. Nagyon hálás vagyok, hogy megtaláltam őt.

"pszichológusnak készülök és n kissé félek a pszichológus felé megnyílni"

Ez nekem így ellentmondásos. Hogy fogsz másokat rávenni arra, hogy megnyíljanak neked, ha neked sem megy?

Én úgy mentem, hogy "muszáj", mármint voltak problémáim, és meg akartam oldani őket, de nem ment egyedül. Elsőre TB-re kikaptam egy csodás pszichológust. Mondjuk kis önismeret nem árt hozzá, ahogy megláttam, hogy anyukám korú nő - egy kategória, akikkel mindig jól kijövök -, azonnal nyitottabb voltam. Férfinak nem tudtam volna megnyílni.

Nyíltan beszélek bárkinek erről, nem tartom cikinek. Az meglep, hogy voltak páran, akik kérdezték, hogy de tényleg >mindent< elmondok őszintén? Hát különben mi értelme lenne.