Hogyan kezdjem el a változtatást saját magamon? Kinek mi vállt be?

Egyszerűen sehogy nem tudom leküzdeni jelenleg a félelmemet idegen, főleg velem egykorú (28 éves vagyok) emberek társaságában.

Akár még a saját rokonaim előtt is félek, akiknek fullos csajuk van, nem merek előttük szinte semmit szólni, csak pár szót, azt is halkan, teljesen bepánikolok.

Hogy ne nézzenek teljesen bolondnak, inkább elkerülöm az ilyen szitukat, nem megyek el családi rendezvényekre, nem járok velem egykorúak közé, egyedül azokkal az emberekkel szemben vagyok magabiztos, tudom elfogadni önmagam, akiket nagyon régóta ismerek.

Mindenki más előtt leblokkolok.

Az okokat is megfogalmaztam magamban:

Mindenki teljesen tökéletes. Mindenki tök menőn öltözködik, mindenki határozott, mindenkinek jó dumája van, minden velem egykorúnak már szinte felesége van, gyermekei, én meg ha belenézek a tükörbe, rosszul vagyok magamtól.

Pl. hiányos a fogazatom, genetikai problémák miatt, ezért nem szeretek mosolyogni, mert csúnya. Azt csináltatom meg jelenleg, hátha ez valamit dob rajtam.

A volt munkahelyemen is megtapasztaltam ennek a hátrányát.

Tudni kell rólam, hogy nem vagyok amúgy hülye, gyorsan tudok dolgozni és általában mindig jó véleménnyel voltak rólam a főnökök, ami a munkámmal kapcsolatos. Még sem jutottam sohasem előre, mert zárkózott voltam, önbizalom hiányos, nem voltam jófej, vidám, kommunikatív személyiség. Ezért soha nem kaptam felelőségteljesebb munkákat, de ezt persze nyíltan sohasem mondták a szemembe, csak a hátam mögött beszéltek ki. Hogy például sűrűn voltam táppénzen vagy szabadságon, mert már tényleg kivoltam készülve, de soha egyszer sem kérdezték meg, hogy mi bajom van, milyen gondjaim vannak. Más ha köhintett kettőt és orvoshoz ment másnap, mindenki "jajj mit mondtak? Ugye nincs semmi komoly? Mit mondott a doki? stb"Ilyen megtűrt személy kategóriának éreztem magam, aki "örüljön, hogy lyuk van a seggén és kap fizetést és dolgozhat". Soha senkinek nem ártottam, soha nem szóltam senkinek egy rossz szót sem, szó nélküli csináltam mindent. Persze rajtam kívül mindenki az volt, egy olyan személlyel sem találkoztam életem során, aki nem felel meg ennek a tökéletes, életvidám, ambíciózus, határozott személyiség kritériumoknak. Hiába dicsért két főnök is agyba-főbe, hogy milyen gyorsan és precízen dolgozok, mindig csak egy tizenegyiediknek kellettem tíz főhöz, ha épp csoportos munka volt, mikor minden emberre szükség volt. Aztán ezt tűrtem kb. 4 évig és felmondtam.

Elegem lett abból, hogy hiába dolgozok, vagyok szorgalmas, meguntam azt, hogy nem néznek semmibe, csak azokat akik nyalnak, röhögcsélnek egész nap, mellette nem csinálnak semmit.

Elhatároztam, hogy elegem van ebből a kisebbségi komplexusokkal teli életből és elkezdek változtatni a dolgaimon, hogy én is egy normális közösségi ember legyek, mert én nem akarok ilyen befelé forduló ember lenni, nem így képzelem el saját magamat.

Persze van a családomban ilyen, aki így viselkedik, így él, de ő alapban ilyen is, nem akar másfajta lenni, így érzi jól magát. Én viszont nem.

Nem csodálkozom, hogy mindenki elfordult szinte mellőlem, a legjobb barátomon kívül, akit ismerek 20 éve és a családomon kívül.

Igazából nem utálnak, de nem is keresnek, igaz én kerestem őket egy ideig, se soha sem értek rá velem találkozni, mindenféle kamu dolgokra hivatkozva. Aztán rá 2 órára már fel volt töltve a közösségi oldalukra, hogy itt és ott ezzel meg azzal buliznak.

De elvileg a barátjuk voltam, de évente egyszer volt rám fél órájuk.

Vagy van egy olyan ismerősöm, aki kint él külföldön, jártunk is együtt rövid ideig, jóban voltunk, a mai napig van, hogy rám ír, de mikor hazajön két hétre látogatóba, soha egyszer nem kérdezi meg, hogy ráérek-e, fussunk össze.

Hogy kezdjek hozzá? Kinek mi vállt be arra, hogy változtatni tudott az életén?