Mit jelent valamilyen neműnek érezni (vagy éppen nem érezni) magad?

Szia Kérdező.

Most, hogy egy kicsit a non-binary oldalról is kapj visszajelzést,leírom a tapasztalataimat. Ez nem állatalános, csak az én személyes élettapasztalatom.

Én agenderként határozom meg magam (ez a non-binary esernyőfogalom alatt található, azt jelenti, hogy az adott személy nem érzi hogy neki egyáltalán van társadalmi neme)

Egész kicsi koromtól éreztem ezt. Se a lányokkal se a fiúkkal nem találtam igazán a közös hangot. Már amikor nem játékról volt szó. Először úgy gondoltam, hogy mindenki így érzi, és csak azért öltözködünk és viselkedünk másképpen, mert más van a lábunk között, és ezért mást várnak el tőlünk a felnőttek. Ez egészen a hetedik osztályig határozott meggyőződésem volt (nálunk az iskolában nem hódított akkoriban a "mindenkinek telefont" láz, ezért az internet sem tört be igazán addig). Akkor aztán a lányok és a fiúk is elkezdtek nagyon furcsán viselkedni. Amit már nem tudtam hova tenni. Nem volt értelme. És ahogy beszélgettem velük egyre nyílvánvalóbbá vált, hogy ezeket a dolgokat ők szeretnék, nem a szüleik. Sőt) szóval ott áltam, egy csapat hormonoktól túlfűtött kiskamasz között, és nem tudtam hogy mit kéne csinálnom. Igy hát megtettem ami csak tőlem tellett, hogy beilleszkedjek. Megpróbáltam "divatosan" öltözni, festeni a körmöm, még arra is képes voltam, hogy otthon órákik keresztbe tett lábban ücsörögjek, csak hogy ne legyen majd az iskolában annyira kényelmetlen. Ez így ment pár évig, azután gimi közepén elkezdtem felfedezni ezeket az új dolgokat, és hosszas kutatás és rengeteg zsákutca után megtaláltam ezt a címkét, amivel nagyjából elvagyok.

Ami a lényeg: én soha nem éreztem magam jól "lányként" később pedig "fiúként" is hasonlóan üresnek éreztem magam. Mindíg bekorlátoztam magam a társadalmi nemi szerepek és elvárások közé, és nem lehettem önmagam. Megmondom őszintén, fogalmam sincsen róla, hogy milyen "nőnek" vagy "férfinak" lenni. Igazából azt sem tudom mit jelentenek ezek igazából. Én csak én vagyok. Egy ember. Egy lélek, aki lebeg az univerzumban, és magasról tesz a társadalmi "normákra".

Remélem ezt az oldalát a transzneműségnek* be tudtam mutatni, és magadhoz viszonyítva meg tudod fejteni hogy neked mit jelent nőnek lenni. Ha valóban úgy érzed.

Mindenki más, mindenki mást érez és pont ezért borzasztó nagy butaság másokat elítélni, csak mert különböznek tőlünk (ez a mondat mindenkinek szól)

(Bocsánat hogy regényt írtam, de csak így tudtam elmesélni a történetem)

Te jó ég, szívemből szóltál!

Én női testben születtem és nincs bajom vele. Tehát női testem van. De lelkileg nem igazán húzódom egyik oldalhoz sem. Valahogy nem esik jól azt mondani, hogy nő vagyok, vagy férfi. Én is inkább emberként azonosítom magam, mivel nem tudom egyértelműen eldönteni, de igazából már rég nem is akarom. :D

Nincs igazi tipikus esete a transzneműség felfedezésének, a nemi diszfória mindenkiben más-más módon fejeződik ki, más dologra fókuszál rá. Az én esetem pl. abban azért erősen eltér az átlagtól, hogy nem igazán voltak nemváltással kapcsolatos gondolataim, amíg nem kaptam külső megerősítést arra, hogy igazából ha te úgy érzed, jobban éreznéd magad az ellenkező nemként, nyugodtan fedezd csak fel ezeket az érzéseket, amíg nem kezded el a hormonterápiát (igazából még utána is egy jó ideig) nem csinálsz magaddal semmi visszafordíthatatlant. Nekem így indult a nemi identitásom fölfedezése, később persze előjöttek elnyomott emlékek, érzések, hogy mindig meg próbáltam felelni olyan férfi elvárásoknak, amiket idegennek éreztem és egyenesen utáltam, az, hogy nem tudtam sose lányokkal beszélni anélkül, hogy ne legyen mögötte egy érzés, hogy még egy öltözék megdicsérésében is flörtölés van a háttérben.

Az, hogy lányokhoz vonzódok, és őszintén milliószor vonzóbbnak tartom a most már nőiesedő testemet, tovább komplikálta a dolgokat kezdetekben. Ez erősen belevág abba a teljesen megalapozatlan gondolatba, miszerint a transzneműség csak valami fétis, és magamban is tisztáztam, hogy nem is erről volt szó bennem.

Idővel a felfedezésem után előjött a diszfória is, kicsit olyan dolgok miatt, amiket úgy éreztem, megakadályoznának abban, hogy a nemem szerint éljek. Kopaszodás, domborodó pocak, szőrösség, ahogy egyre biztosabb voltam magamban, egyre több dolog zavart és kezdtem önidegennek érezni. Van ennek egy olyan oldala is, hogy logikát és észérveket nem követ, ráfókuszál azokra a jegyeimre amik a leginkább aláássák az önbizalmamat, és bizonyos napokon már az, hogy borotválkozás után több sérülés keletkezett az arcomon is elég ahhoz, hogy vissza akarjak feküdni és csak szenvedjek. A legrosszabb, hogy ezek kifejezetten azt az érzést keltik bennem, hogy akik nem fogadnak el, azok csak határozottabbá válnak, akik elfogadnak mint nő, meginog az elfogadás bennük. Nehéz ezt összehasonlítani az élet más területein lévő elégedetlenséggel.

Ami még nekem egy nagy pont volt, az egész felfedezés előtt is ott volt egy érzés, hogy valami nem oké, csak nem tudtam, hogy mi. Irigyeltem a lányokat a változatos ruhákért, hogy lehetnek aranyos kinézetűek, de ezeket csak olyan sajátos hóbortnak gondoltam. Egyik nagy dolog volt még, hogy nem volt igazán hosszú távú élettervem 30 éves korom utánig, nem akartam meghalni, de nem bántam volna, ha valami történik velem, és ennyi lett volna. Ez azóta gyökeresen megváltozott, a nemi identitásom felfedezése adta vissza az élethez való kedvemet.