Kétvégletű? Milyen típusú ember vagyok? Hosszú a kérdés.

Amit magamról gondolok:

- Nem szeretek halogatni (anno iskolában a házi feladatokat gyakran már órán elkészítettem, a beadandókat jóval a határidő előtt megcsináltam).

- Ha tudom, hogy valamit meg kell csinálnom (pl. mikor tanulnom kellett, vagy el kell készítenem egy feladatot, akkor rögtön leültem/leülök a fenekemre, és csak akkor álltam/állok fel, ha végeztem azzal, amit akartam).

- Ha mégsem sikerül befejeznem, akkor rosszul érzem magam emiatt.

- Értelmes embernek vélem magam, logikus gondolkodásúnak

- Szeretek lehetőleg mindent előre megszervezni, hogy később az adott helyen és időben ne érjen meglepetés.

- Ha új teendő kerül a napirendembe, akkor képes vagyok akár hajnali négykor is elindulni például futni (korlátozás előtti időkben persze), hogy minden beleférjen a "listámba".

- Szorgalmas, gyorsan tanuló embernek hiszem magam; öt szakmám is van, ezen kívül szinte mindenféle témával kapcsolatban képes vagyok beszélgetést kezdeményezni, illetve folytatni. (Nyilván nem csak az aktívan tanultak számítanak, természetesen sok könyvet is olvasok, amik nem csak szórakoztatnak, de új ismereteket is elsajátítok.)

- Ha tudom, hogy sok teendőm akad, akkor pörgök egész nap. Csak akkor állok le, mikor szólnak, hogy most már elég.

- Jobban tudok és jobban is szeretek egyedül dolgozni.

Amit mások gondolnak rólam:

- Szétszórt vagyok.

- Nem tudok sokáig koncentrálni

- Ha szóban kapok utasítást, vagy szóban mondanak nekem valamit, akkor nem tudom felfogni az elhangzottakat (írásban nincs ilyen probléma).

- Mikor beszélnek hozzám, figyelmetlen vagyok, gyakran kell megismételni az elhangzottakat (megjegyzem: néha azt füllentem, hogy fáj a fülem, ezért mostanában nem hallok jól).

- Be vagyok lassulva, "csigát kergetek".

- Nem szabad rám bízni semmit, mert nem tudom megcsinálni.

- Rosszul értelmezem a dolgokat, baj van a felfogásommal.

- Életképtelen vagyok.

- Unszolás nélkül, vagy ha nem szólnának rám, semmit sem csinálnék.

- Lusta vagyok.

Az a véleményem, hogy olyan tulajdonságaink vannak, amiket a környezetünk is észrevesz, esetleg jelzi is felénk (hiszen van alapja), illetve ezek nem szubjektívek (mint a saját, általunk elképzeltek), hanem objektívek, hiszen kapunk visszacsatolást.

Azonban az életem során eddig elértek alapján - amit valóban önerőből értem el -, furcsa ezeket a rám illesztett tulajdonságokat megismerni. Hiszen ha csak a második bekezdés jellemzői passzolnának hozzám, nem tartanék ott, ahol most vagyok.

Ellenben ha csakis az általam gondolt tulajdonságok léteznének, nem tudnék a felsorolt negatívakról.

Nem tudom eldönteni, milyen ember vagyok.

Nem hiszem magam szépnek, okosnak, ügyesnek, vagy tehetségesnek. Vannak bőven nálam sokkal jobbak is, sikeresebbek is.

Ezt bizonyítja az öt szakmám is; nem előnyként, inkább hátrányként gondolok rá, mert ha bizonyos lennék magamban és a céljaimban, akkor nem siklottam volna ennyiszer félre a pályaválasztás kérdésében.

Összezavarodva érzem magam, olyan, mintha még mindig nem találnám magam nem csak a világban, de saját magamban sem.

Rengeteget teperek, de néha úgy érzem, mintha semmit sem tennék.

Gyakorta vagyok lehangolt, férjem szerint borzasztóan önbizalomhiányos is. Ha már szóba hoztam a férjem, ő egyik nap azt mondja büszke rám, hogy egyedül ennyi mindent meg tudok csinálni és kitartó vagyok, hogy önerőből képes vagyok elsajátítani ezt-vagy-azt, de vannak olyan napok, időszakok, mikor csak azt hallom itthon is, hogy "néha gondolkodj egy kicsit!", vagy "miért nem bírod megérteni, amit már hatodjára magyarázok?" esetleg "mióta lettél ennyire kis életrevalótlan?"

De ez a hideg-meleg nem csak páromra igaz, ismerőseimnek, sőt a szüleimnek is hol ez, hol az a véleménye rólam, s most már én is úgy látom, hogy inkább a negatív tulajdonságaim dominálnak bennem.