Milyen kamaszokból lesznek a legsikeresebb felnőttek?

6.os vagyok(és azon dobbennek meg az emberek,hogy lány:)

Hát nem is tudom,engem senki nem motivál talán,ez volt a legrosszabb. Amikor (az új) altalos suliba volt egy nagyon jó barátom( hát mai napig beszelunk) vele baromi sokat beszélgettünk.Ő mindig azt zt mondta,hogy különleges vagyok. Mindig kiemelte a kitartasom és a makacságom ami valahogy sosem engedte ,hogy egy percre is akárcsak a feladásra gondoljak.

Mindig kitűntem a tömegből,mindig szempontból,külsőre és belsore is:)

Ezt akkor gyűlöltem ,most az elonyomre használom fel.

Ez a barátom próbált biztatni,rengeteget köszönhetek neki. Szerinte nagyon intelligens vagyok,de én ezt sose hittem el.

Ha bármi érdekel nyugodtan írj egy privátot és bármire válaszolok:)

Bocsi a helyesírási hibáért,telóról írtam,egyébként tudok írni rendesen:D

(Előző vagyok)

És ha valakinek csak egy része van meg? Ismerek olyat, aki magas pozícióban dolgozik sok pénzért, de nincs családja. Vagy olyat, akinek van jó meló meg család, de beteges stb. Aztán ismerek olyat, akinek azért nincs családja, mert nem akarja, hogy legyen? Akkor ő már nem lehet sikeres?

Visszatérve: én pl 30 vagyok és többé-kevésbé megfelelek a feltételeidnek.

Kamaszként sokat buliztam, rengeteg barátom volt, de azért tanultam is. Kb 4-es tanuló voltam. Ami inkább fontos, hogy céltudatos voltam: mindig tudtam, hogy mit akarok és hogy juthatok hozzá.

Nem tudom, mi számít sikeresnek, én átlagos viszonylatban annak érzem magam. Elég mély interdiszciplináris tudással rendelkezem (és viszonylag magas végzettséggel), van egy jól fizető állásom, amit mindenki tisztel szinte és ami mellett óraadó lettem immáron két éve (egyetemen), alapvetően az emberek is kedvelnek, inspirálónak tartanak, megvan a társadalom által óhajtott ház-házasság-végzettség szentháromság (pedig nem volt bennem ilyen "menetrend" soha) és én magam is úgy érzem, hogy alapvetően mindent jól csináltam, hiszen boldognak és szabadnak érzem magam az életemben.

A szüleim kétkezi munkások, de nagyon szorgalmas emberek. Nem beszélnek nyelveket, nincs diplomájuk, de amit csinálnak, abban igényesek. Nagyon sokat utaztunk, kirándultunk gyerekkoromban, elég korán elég sok ismerettel rendelkeztem a világról. A szüleim készségesen válaszoltak mindenre, amit kérdeztem valaha, nálunk nem létezett tabu, túl sok szabály sem. Viszonylag sok háziállatom volt, sok sportot kipróbáltam, játszottam hangszeren, rajzoltam, írtam, néhány kisebb versenyt is nyertem. A közösségből mindig is egy kicsit kilógtam, mert általában senki sem volt paetner abban, ami engem érdekelt, nem éltem egészen az egyetemig nagy szociális életet. Viszont nem vagyok introvertált, abszolút extrovertáltnak mondanám magam, sokat gondolkodom és merengek, de megvan az igényem, hogy a felfedezéseket mások nyakába öntsem. Mindig is megvolt. Nem mindig éreztem logikusnak, amit mások gondolnak és ezért gyakran elkerültem őket, mert bosszantottak. Konformista voltam alapvetően, legalábbis tudtam, mit kell tennem ahhoz, hogy én maradjak az angyalkája mindenkinek, de azért volt bennem dac és kritika is bőven. Volt közösség, ahol csúfoltak, de inkább csak láthatatlannak éreztem magam, amit annyira nem bántam. Tinikoromban nagyon maximalista lettem, anorexiával is küzdöttem, annyira rászálltam a sportra és a fogyásra. Már akkor is lenyűgözött a saját testem működése, nagyon sokat tájékozódtam pusztán szórakozásból erről, akkor még csak orvosnak készültem. Nehezen tudtam megállni a fogyásban, szerettem feszegetni a saját határaimat (mentálisan és fizikailag is). Igazából másokét is. :D

Elég késői gyerek vagyok, anyukám 40 fölött szült, 10 éves távlatban a legfiatalabb voltam az egész famíliában, utánam már nem jött gyerek, felnőttek között nőttem fel abszolút. Nem sok barát vett körül gyerekkoromban, kamaszként kezdtek inkább lenni, mert a kisebbek irritáltak (egyke szindróma is gondolom). A közösségekben csöndesen viselkedtem sokáig, de otthon sokat kellett velem küzdeni, nagyon makacs és nyafka voltam kicsiként, nagyon kevés eszközzel lehetett megtörni, ha valamit nem akartam csinálni. Az iskolában inkább a közepes és a jó tanuló között voltam. Gyenge gimiben osztályelsőként végeztem és minden érettségim jeles lett, de erős gimiben kezdtem (elköltöztünk), ahol inkább csak 4-eseim voltak. Voltak nálam kiemelkedőbb diákok minden téren, ez sokat elvett az önbizalmamból is. Alapvetően jó teljesítményt akartam nyújtani egységesen mindenből, de szelektáltam már akkor is azokat a tárgyakat, amik igazán fontosak voltak nekem és amikkel szívesen foglalkoztam. Sosem voltam kifejezetten kompetitív, inkább magamat pörgettem, "belezuhantam" egy-egy témába és azt tartottam eredménynek, hogy arról minél többet tudjak, azt minél jobban csináljam, az összes verseny alatt szorongtam, ezért is hagytam abba sok egyesületi sportot. A családunkban eléggé jellemző a művészi véna, nagynéném és a szüleim is főleg alkotó tevékenységet végeznek és én is elég fiatalon kézműveskedtem már (8-9 éves koromban már varrtam és hímeztem kézzel, írtam történeteket, fúrtam-faragtam). A szakmám nem kötődik ezekhez, orvosi informatikai területen kötöttem ki (ez is csak a második egyetemi szakom végére forrta ki magát, sokáig nem tudtam, mi legyek, csak tanultam, ami épp jólesett), de az is igaz, hogy mindig is nagyon jó voltam biológiából például. Többek között az utazásaink alatt megismert élőlények és a háziállataim kapcsán szerettem bele, szerettem volna megbízható dolgokra támaszkodva megismerni jobban a számomra kedves kis lényeket. Volt egy fixációm az állatok és később az emberek működésére és ez a fajta egy témára koncentrálódás sok sikeres ember életútjában megfigyelhető egyébként. A szociális készségek később jöttek, bár a törekvés általában megvolt arra, hogy másokkal kapcsolatba lépjek (de általában öncélúan, amit ők mondtak, az már nem annyira érdekelt). Beszélni, előadni magam főleg egyetemen tanultam meg jobban, nem gyerekként. Tini koromban sokat írtam, írásban jól ki tudtam fejezni magam, de szóban bizonytalankodtam nagyon sokáig.

Amiket én tudok mondani és számomra közös pontnak számítanak sok más, nálam sikeresebb ember életében:

-átlagos, de szorgos szüleim voltak

-koravénnek is hívott pár anyuka csúnya szóval a saját csemetéjéhez képest

-nem örvendtem túl nagy népszerűségnek a korosztályomban kisebbként

-szerettem a felnőttekkel lenni, választékosan és szofisztikáltan beszéltem

-volt egy általános ügyességem, amitől általában jó voltam abban, amit épp csináltam, legyen az szinte bármi

-mindig is kreatív voltam, "éreztem" a zenét és a művészeteket (mint amolyan intuíció)

-talpraesettnek számítottam, utánamentem annak az infónak, amire szükségem volt

-volt egy fixációm, egy specifikus és mások számára szokatlan téma, amire valamilyen formában mindig rá voltam állva

-folyamatosan hajtottam valamit, nem tudtam unatkozni, sokszor lazítani sem

Szerintem nálam ez inkább adottság volt, mint az életem konkrét eseményei. Egyszerűen fogékony voltam és mivel sok lehetőségem is volt, a kettő találkozása okozta a sikert.

A legtöbb dolgot úgy kezdtem el, hogy csak történt velem egyik napról a másikra a nagy elköteleződés, nem volt tudatos annyira, csak mikor már nyakig benne voltam. Így futottam le a maratont is, így kezdtem el kutatni, így költöztem el otthonról és váltam le a szüleimről... Mintha csak valami rejtett órám szólt volna, hogy "hmm, itt az idő, hogy most ezen dolgozz". Aminek úgy álltam neki, hogy "na akkor én most ebben profi leszek és versenyt nyerek", annak hatalmas bukás lett a vége.