Egy ember mennyire képes “felülírni” a szülői mintát?

Eléggé. Rengetegünknek volt elcseszett vagy egyenesen szomorú gyerekkora, mégsem bújtunk emögé egész hátralevő életünkben...

Én azt veszem észre, hogy a gyerekkori sérelmeit rengeteg ember használja kifogásnak felnőttként arra, hogy miért egy elviselhetetlen/lusta/beszari/kommunikálni képtelen/önállótlan darab sz*r. Miközben rengetegen vannak, akik sokkal mélyebbről indultak, apa nélkül nőttek fel, bántalmazó vagy rideg családi légkörben éltek túl és ha nem kezdenek el mesélni a múltukról megfelelő bizalmi szint elérése után, sosem vetted volna rajtuk észre. Csak választani egy kényelmes sarkot, ahova az ember bekuporodhat önsajnálni és elvárni, hogy a felnőtt világ legyen tekintettel a benne élő elcseszett gyerekre, sokkal egyszerűbb, mint nem tettetni a fogyatékost, ha nem vagy az.

Ezt olvasd el: [link]

De időrendben, úgy lehet jól olvasni.

Nagyon nehéz gyökeresen felülírni a szülői mintát.

Nagyfokú tudatosság kell hozzá, önismeret.

Az inkább lehetséges, hogy egy alapvetően normális családban felnövő gyerek a szüleinek egy konkrét hibáját felismeri, tudatosítja magában és a saját életében azt nem követi el. Pl. valakinek túlféltő, aggódó szülei voltak, és ő tudatosan ügyel arra, hogy a saját gyerekeivel ne ilyen legyen.

Szerintem is nehéz, de nem lehetetlen.

Az alapvető gond ezzel az, hogy a legtöbben nem ismerik fel a helytelen mintát, a kifogások keresése pedig sokkal könyebb mint szmbenézni a valósággal, egyben a félelmeinkkel.

Ha valaki olyan közegbe kerül ami motiválja ez irányba (összejön egy buddhistával pl.), vagy valamilyen traumát él át ami miatt el kell gondolkodnia mindenen, akkor jöhet egy felismerés. A felülírás maga már könnyű meló, felismerni hogy nem vagyunk tökéletesek ami a nehéz része.

Nem, a felülírás SEM könnyű meló, legalábbis jól nehéz elvégezni.

Ugyanis a szülő egyszerű tagadása kevés, mert lehet, hogy egy részét jól csinálta.

Amúgy el nem bírom képzelni, miért kellett a sorskönyvet ennyire masszívan lepontozni.

Még olyan is van, aki észreveszi, de nem bírja abbahagyni, és továbbra is úgy csinálja, ahogy a szülő.

Mindez jól le van írva a sorskönyves blogon.

"Amúgy el nem bírom képzelni, miért kellett a sorskönyvet"

Ez is egy minta :)

Sok oka van, de a szülőknek és a környezetünknek való megfelelési kényszer miatti frusztrációt és csalódásokat mondanám elsődlegesnek.

Én azt az alapelvet használom, hogy minden ami az életben ér, az az én felelősségem. Ha valami jó vagy rossz dolog ér arról én tehetek. (Persze, van hogy más a konkrét hibás, - de ha ezt nem látom előre hogy ő ezt teszi akkor rossz az ember ismeretem, fejlesztésre szorul, azaz az én butaságom miatt van akkor is. És így tovább.)

Az hogy mennyire értékelem magam és a környezetem engem szintén tőlem függ. Ezért alapelv, hogy nem mások lehúzásával, hanem a magam erejével érjek el mindent az életben.

ha valamiben erős vagyok tovább kell fejlesztenem, nem szabad azt gondolni hogy én már tökéletes vagyok mert akkor megállok a fejlődésben. Van ami alapból rosszul megy, INTJ létemre pl. a művészeti ágak, ezt elfogadom és tudatosítom. Ha elismerem a dolgokat amikben rossz vagyok akkor nem okozhatnak gondot.

Ezért soha, egyetlen egyszer sem adtam itt pirosat senkinek sem.

Még ha néha szívem szerint rá is nyomtam volna mert a rossz-indulat csepegett le a képernyőn a hozzászólásról.

De az elvek fontosak az ember életében, és ha nem bírom betartani őket akkor valószínűleg nem is jó elvek szerint élek.