Miért van az, hogy akinek van tehetsége az nem hiszi el, akinek pedig pont hogy nincs... Az meg hangoztatja? Többi lent...

Talán neveltetés kérdése. Engem túl szerénynek, szófogadónak, visszahúzódónak neveltek, nem nagyon dicsértek otthon, pedig azért lett volna miért. Azóta sincs egy szemernyi önbizalmam sem.

Gondolom, a húgomat is hasonlóan nevelhették, ő viszont általában kiállt az igazáért, kimondta, ha valami nem tetszett neki. Ő sokkal inkább életrevaló, mint én.

A tehetségtelen, nagypofájú, beképzelt kötsög alá pedig valószínűleg már gyerekkorában is adták a lovat és elhitették vele, hogy mindenhez jobban ért bárkinél.

Végletes szituációt írtál le, de a leírt helyzet alapvetően az önismeret és önbecsülés torzultságával hozható összefüggésbe. A problémás megítélés jöhet az egyénből és a környezetből, az adott szociokulturális közegből egyaránt, illetve a kettő össze is kapcsolódik.

A torzulás oka lehet, hogy valakit kiskorától "herceg(nő)ként" kezelnek, vagy adott esetben problémás gyerekkora miatt hiheti valaki azt, hogy neki jár a fény, a luxus, a csillogás a korábbi nyomor miatt (túlkompenzáció).

Az úgynevezett tehetségkutatók is súlyosan torzítják a tehetségről alkotott képet - például józanul gondolkodó vagy épp megfontoltan kommunikáló vagy épp szerény, mértékletes embereket nem szokás sztárolni.. Ez is társadalmi visszásság...

Több féle tudományos jelenség kapcsán is vizsgálják ezt a kérdést. Például az imposztor szindróma kimondottan az a jelenség, amikor valaki akár hivatalos minősítések, diplomák, oklevelek, díjak, egyéb hivatalos elismerések birtokában is képes magát hozzá nem értőnek, hamisnak, imposztornak érezni, mert ő elégedetlen azzal, amit fel tud mutatni.

[link]

Általában ez a kognitív torzításokkal van összefüggésben. Ezek azok a tudati torzító folyamatok, amik a helyzetértékelésünket, objektív tényekről alkotott szubjektív véleményünket módosítják. Ezek a legtöbb emberre jellemzőek kisebb-nagyobb mértékben, de a legtöbb embernél ez nem kóros mértékű, azt már inkább betegségekhez kötjük.

[link]

[link]

[link]

Jelentős szerepe van a kérdésben szereplő jelenségben a Dunning–Kruger-hatásnak is, ami azt írja le, hogyan alakul az ember vélelmezett önértékelése a valós tanulási folyamat során. Ez a jelenség azt írja le, hogy a tanulási folyamat eleje felé viszonylag hamar kialakul az emberben egy felületes tudás, aminek birtokában hajlamos magát sokkal okosabbnak hinni, mint amilyen valójában. Aztán ahogy tovább tanul, elkezd egyre többet tudni a világról és ráébred, hogy amit valójában tud, az a valóban tudható dolgoknak mennyire kis része és ez a nagy arcú mindent tudás elmúlik és elkezd többé-kevésbé szinkronba kerülni a tudásának növekedéséről kialakult képe a valósággal és idővel tényleg szakértővé is válhat, nem csak annak hiszi magát.

[link]

[link]

A linkeket csak gyorsan kigugliztam most, egy csomó jó könyvet írtak ezekről a jelenségekről (is).