Miért vagyok én betegesen ragaszkodó?

Már annyira elegem van ebből, ki akarok “gyógyulni” ebből a ragaszkodásból.

Nem szerelem témájában, nem tudom minek nevezik ezt, de leírom, hogy mi van velem.

19/L vagyok.

Tudom, hosszú lesz, de megköszönöm, ha elolvasod.

1. Amikor 5. osztályos lettem, új osztályfőnök lett ugye bár. És kezdetektől fogva annyira megszerettem őt (nő és 50 év feletti), hogy szinte minden este zavartam azzal, hogy vele írtam. Napközben meg a közelében voltam, mindig kerestem a szememmel, minden el tudtam neki mondani, amit érzek, gondolok. És eljutottam odáig, hogy a fogadott lányaként tekint rám, ezt akkor mondta, mikor már 10.-es voltam. Igen a mai napig is tartom vele a kapcsolatot, 13. osztályos vagyok.

2. Szintén az általános suliban a nevelőtanárom (férfi és 40 év feletti) őt az elején utáltam, de 7.-ben eszméltem rá, hogy ő nagyon jó ember, csak a jót teszi meg értünk. És kiderült a ballagáson, hogy a kedvenc diákja voltam. Ez annyira szíven ütött, hogy nem értettem meg, miért nem láttam én ezt korábban.

És ballagás után az egész nyaram ezzel a gondolattal telt. Nem tudtam kiverni a fejemből hosszú ideig.

3. 11.-ben elkezdtem járni suli pszichológushoz, mert már idegileg nagyon ki voltam. (Nő és 40 év feletti) És ugyanazt az érzés öntött el bennem, mint az osztályfőnökömnél. Csak vele 1,5 évig tartott, mert nem tartott sokáig a terápia. Itt a különbség, hogy nem írtam vele, nem beszéltem vele olyan módon, nem kerestem, mert akkor már szégyelltem élni, féltem kimutatni az érzéseimet, féltem, hogy mit gondolnak rólam.

4. Gimis osztályfőnökömnél is ugyanez. (Nő és 40 év feletti) Annyira megszerettem, de vele se úgy tartottam a kapcsolatot, mint az általános sulis ofőmmel. 10.-ben a fülembe súgta, hogy “Nagyon szeretlek, “nevem”, örülök, hogy itt vagy velünk!” És itt váltam a ragaszkodó megszállottjává, mindennapjaimat azzal töltöttem, hogy vártam, mikor jön az ő órája, hogy láthassam. De én annyira “profi” módon elrejtettem az érzéseimet iránta, hogy azt hitte én nem tartom őt különlegesnek, olyan ember mint a többi. És a szerenádon valami történt és ott el kezdtem sírni, mert azok a gondolatok kavarogtak bennem, hogy soha többet nem fogom őt látni. És a végén mondta nekem: Nagyon megleptél, amit csináltál az előbb. És mondta, hogy akkor mégis volt valami egyfajta szeretet köztünk. Banketten nem tudtam elengedni őt, szinte sírva búcsúztam el tőle, es napokig magam alatt voltam. Amikor megláttam a születésnapomon, hogy felköszöntött, meghatódtam nagyon. Csak ez dobott fel azon a napon. Mert korábban sose köszöntött fel.

5. Autóvezetéses oktatómmal szintén ugyanaz az az érzés jött elő, (Nő és 60 év feletti) most itt tartok; hogy ő jár a fejemben, szorít a szívem, álmodok vele, stb.

És hozzá tenném, hogy akiket felsoroltam, mindegyiknek a Facebookos adatlapjait megnéztem, azt is, hogy ki a családja, ismerőse, gyerekei, szinte mindent. Barátnőm meg is mondta, hogy ne legyek Sherlock Holmes, nem illik mások adataiban kutakodni, csak azért mert így rá vagyok kattanva egyes emberekre.

És amint megtudtam néhány infót róla, pl. Gyerekei vannak, akkor sokszor féltékennyé válok, hogy kár, hogy nem én vagyok az a gyerek, hanem pont ő.