Mennyi idő alatt szokja meg egy magányos ember, hogy párja van?

Leírom nagyvonalakban, hogy milyen kapcsolatom volt az emberekkel.

Óvodás koromban rengeteget szekáltak az ovis társak, egy barátom sem volt. Néha előfordult, hogy valakivel játszottam, de nagyon hamar meguntak a gyerekek.

Két testvérem van, ők 9 - 11 évvel idősebbek nálam. Nekik már megvolt a baráti körük, én pedig egy idegesítő kölyök voltam aki folyton bejárt a szobájukba, aki mindig menni akart velük valahova.

Anyámmal sosem tudtam megbeszélni semmit, mert nagyon ingerlékeny természete van, persze szoktak lenni jó pillanatai. Apám pedig nyugodt természetű, de néha előtört belőle a passzív - agresszív ember és olyankor ütött ahol ért. Szerencsére ez ritkán fordult elő. Mai napig azt mondja, hogy nagyon sírós gyerek voltam és hogy nem tudott mit kezdeni velem.

Nagyszüleimhez utáltam menni, mert láncdohányosok voltak, akármikor mentünk, dohányfüst-felhő éktelenkedett mindenhol. Mamám leszedálva,(skizofrén beteg) papám elvolt magába, hol józanul, hol kevésbé józanul.

Másik nagyszüleim vigyáztak rám mikor kellett, de zavarta őket hogy eszem a kajájukat, ami akkoriban nem esett le nekem, de ahogy idősebb lettem (kb 12 éves koromban) már kezdtem kapisgálni hogy annyira azért nem látnak szívesen, mint amennyire gondoltam. Nem egyszer rám rakták a telefont mikor felhívtam őket, hogy suli után felmennék ebédelni hozzájuk. Szüleim nem mindig tudtak főzni munka mellett.

Volt egy huzamosabb időszak, (kb 6 éves koromban) hogy nem mertem a mamámékhoz felmenni, és beszélni sem mertem, arra viszont nem emlékszem hogy mi váltotta ki nálam a dolgot.

Iskolás koromban, akárcsak az óvodában szekáltak, csak sokkal durvábban és sokkal gyakrabban. Már akkor is boldogan nyugtáztam a napot, ha nem ütöttek meg, vagy szóltak be aznap. Jegyeim rettenetesek voltak, pedig rendszeresen tanultam, több órán át. Valamiért sosem tudtam figyelni arra amit tanulok, ha pedig sikerült nagy nehezen megjegyezni a tananyagot, akkor pedig visszaadni/visszamondani nem tudtam amit kellett volna. Emiatt sokat kellett menni pszichológushoz, bár meglett a diagnózis, de az sem segített rajtam. Bukdácsoltam éveken át, természetesen emiatt is beszóltak az osztálytársak, évfolyamtársak, amit még csak elmondani sem tudtam senkinek, mert a kutyát sem érdekeltem. Hörcsögeim voltak otthon, miattuk szerettem hazamenni, velük vitattam meg a mindennapjaimat.

11 éves koromban a szüleim rajtakaptak, hogy ismeretlen embereket “zaklatok” az interneten. Akkor ismertem meg ezt az oldalt, persze azóta csak kérdések kiírására vagy megválaszolására használom. Szóval a szüleim ebből kifolyólag elvették a telefonomat évekre. Mindenkire ráírtam, mert beszélgetni akartam valakivel, de egy gyereket nem vettek komolyan, nem akartak velem beszélgetni, pláne nem ismeretlenek. A férfiak azt hitték, hogy rendőr vagyok, aki gyereknek adja ki magát, (jogosan) a nők pedig, hogy egy perverz férfi vagyok. Velem egykorúakkal nemigen találkoztam sem itt, sem a Facebookon, ha pedig néha akadt egy - kettő, akkor sem lehetett velük beszélgetni normálisan.

16 éves koromban volt először párkapcsolatom, ráadásul tök véletlenül egy boltban lettem úgymond “leszólítva.” Nem volt hosszú életű a dolog, komolytalan volt a srác, volt mellettem néhány barátnője.

Egyre jó volt az egész; kicsit felbátorodtam, kezdeményezőbb lettem ismerkedés terén, persze élőben nem, de interneten igen. A mostani páromat is innen ismertem meg. A kérdés nagybetűs részéhez pedig csak most érkezek el. Nagyon furcsa, hogy van párom, hogy szeret engem, és hogy hajlandó velem együtt élni, megosztani velem a fontos dolgait, a gondolatait, érzéseit. Nem túl régóta vagyunk együtt, (másfél éve) ahhoz viszont igen, hogy ne kattogjak a fentebb leírt előéletemen, mégis olyan hihetetlen az egész. Néha azt gondolom, hogy csak képzelem az egészet, vagy hogy meghaltam (nem hiszek az ilyen dolgokban, de abban sem hogy valaki számára fontos lehetek.)

Mai napig rémálmaim vannak az iskolával kapcsolatban, a szüleimmel, illetve olyan rémképek jelennek meg előttem álmomban, hogy a párom megcsal, elhagy vagy meghal.

Mellékesen megjegyzem, a családomat illetően mai napig vannak olyan dolgok amik szarul esnek. Szüleim bizalmáról végleg lemondtam, testvéreimnél kialakulni sem tudott semmilyen kötelék, számukra egy gyerek maradtam aki k*rv@ idegesítő és jelentéktelen.

Pár hónapja elmondtam valamit bizalmasan anyámnak, aki pár napra rá mások előtt kezdett el róla beszélni. Nem értem, hogy miért ilyen érzéketlenek velem, de már annyira nem is zavar a dolog, mint régen.

Sokszor zavarba jövök a párom előtt, főleg ha szépeket mond, a szemembe néz, vagy a kedvemben akar járni. Nagyon nehéz megállni, hogy könnybe lábadjon a szemem. Abban bízom, hogy pár év múlva már megnyugszom.

Van itt olyan, aki hasonló helyzetben van?