Egyetértetek azokkal a melegekkel, akik pl csak magukra költenek, kapcsolatot nem is akarnak, ők maguk legyenek tökéletesek, minden más le van tojva?

A felvetett problémának nincs köze a szexuális orientációhoz.

Elég provokáció-szagú kérdés...

Minden kapcsolat más. Én 7éven át mindenemmel segítettem szerelmemet, aztán mikor már teljesen taccsra mentem lelkileg, anyagilag, akkor lelépett…

Akkor megfogadtam, hogy többetbilyen nem lesz… ma párommal összerakjuk közösbe a rezsit, a hétvégi kajálásokat, lakbért, de ezen kívül mindketten saját kasszán vagyunk, mindkettőnk a maga ura/hölgye… így sokkal nagyobb a bélesség és a nyugalom a kapcsolatban, mint exemmel volt, akivel mindig veszekedtünk, hogy épp more baxta el az összes vagyonunkat.

Bontsuk fel a főcímben szereplő kérdést. Tehát baj-e...?

- Ha csak magukra költenek -> Nem.

- Ha kapcsolatot nem is akarnak -> Nem.

- Ha tökéletesek szeretnének lenni -> Nem.

- Ha mindenki más le van tojva -> Igen. Nagyjából.

Mindenkinek szíve joga eldönteni, akar-e kapcsolatot, vagy sem (ez szexuális orientációtól függetlenül igaz).

Azért az önismereti kérdést ilyenkor mindig érdemes feltenni: valóban nem akar kapcsolatot az illető, vagy pedig ez egy énvédő mechanizmus? Vagyis: valójában mélyen belül szeretne, de mivel valami hiba van a rendszerben, nem tud kialakítani és "életben tartani" egyet, de erre a felismerésre (>>nem vagyok elég ügyes a kapcsolat kialakításához<<) képtelen, és önámítással védekezik, hogy "márpedig ő eleve nem is akart".

Előbbi rendben van, utóbbinak inkább terápiára volna szüksége, hisz tele lesz megmagyarázhatatlan(nak tűnő) szorongással és problémákkal az élete.

Az sem gond, ha törekszünk arra, hogy a tökéletes, áhított, idealizált önmagunk felé fejlődjünk. Gond akkor van, ha túldramatizáljuk, amikor nem sikerül. Mert nem fog. Nincs tökéletes. Szóval ezt sem árt helyén kezelni. A perfekcionizmus igen problémás gondolkodási séma.

Az meg, hogy másokat letojunk, nem oké. Az ember társas lény. Persze, megtehetjük, de garantált, hogy mi is kárát fogjuk látni ennek. Kirekesztés, megvetés, konfliktusok, a végén pedig izoláció. Nem arra vagyunk huzalozva, hogy magányos farkasok legyünk, ezért akár akarjuk, akár nem, szenvedni fogunk, ha aként élünk. Márpedig nem lehet úgy kialakítani és hosszú távon fenntartani minőségi kapcsolatokat, hogy abba mi nem invesztálunk semmit. A jól működő kapcsolatok reciprocitáson (kölcsönösségen) alapulnak. És ilyen szempontból tökmindegy, hogy párkapcsolat, családi kapcsolat, vagy baráti kapcsolat, amiről szó van.

Szóval: igen megtehetnéd, hogy körbeutazod a világot, miközben a párod odahaza szenved, de azzal egyikőtök sem járna jól. Ő azért nem, mert tovább szenvedne, te pedig azért nem, mert biztos vagyok benne, megorrolna rád a döntésed miatt, hogy sz@rban hagyod, emiatt meg te is rosszul éreznéd magad.

Ha meg talál munkát = 2x annyi fizu = mehettek ketten világot járni később.

Ez nem a nemi orientációtól függ.

Én heteroként gyerektelen egyedülálló vagyok, egyedül élek.

Próbálkoztam párkapcsolattal sokáig, együtt élő, nem elvált szülők gyerekeként nőttem fel, és persze jöttek a "mikor" kérdések innen-onnan, mikor lesz ez, mikor lesz az (párkapcsolat, házasság, gyerek)... stb. De csak nem akartak hosszú távon alakulni a párkapcsolataim.

Nem vagyok meleg, el sem tudnám képzelni magam a saját nememmel. Igazából aszexuálisnak sem mondanám magam, de nagyon alacsony a libidóm. Egyszer aztán elengedtem ezt a párkapcsolatosdit, aztán mikor már egy ideje elvoltam így, azon kaptam magam, hogy jobban szeretek egyedül lenni, és ez felszabadító érzés volt.

Vannak barátaim, beszélgetek emberekkel, szívesen agyalok azon, ki milyen szülinapi ajándéknak örülne, segítek is, ha tudok valamiben (amíg ezzel nem él vissza a másik, nagyon könnyen mondok nemet, ha úgy érzem, kihasználnak), eltársalgok idegennel is, megyek tömegrendezvényre, szóval nem vagyok remete típus, de párkapcsolat nélkül jobban érzem magam, mint amikor még próbálkoztam.

Ezt azért írtam így le, mert én nő vagyok, és egy nőnél ez társadalmi tabu, az emberek kinéznek, ha nőként nem akarsz társat, gyereket, és önállóan megoldod a dolgaidat egyedül, kikiáltanak önzőnek, meggyanúsítanak, hogy azért biztosan összefekszel ezzel-azzal, jönnek azzal, hogy meg fogom bánni, meg hogy öreg koromra egyedül maradok... stb. Felém is volt egy nyomás, ami arra késztetett, hogy próbáljak társat találni, de amióta elengedtem ezt, és tisztáztam magamban, hogy akarom-e én egyáltalán, vagy mások kényszerítettek bele egy skatulyába, azóta felszabadultam, és könnyebben lerázom azokat, akik bele akarnak szólni, hogyan kellene élnem.