Miért érzik magukat sokan reménytelen helyzetben az egyedülálló fiatalok? Nem gondolnak arra, hogy van még számtalan ismerkedési lehetőség is a munkahelyeken és szórakozóhelyeken kívül?

Na jó, lehet nyilván máshol is (pl. könyvtár,) de mi van akkor ha a legerősebb szeretetvágy - kölcsönösen - pont az egyházaknál van?

Nehezen tudom elképzelni, hogy az utcán csak úgy bárki hagyja leszólítani magát (régen nálam is próbálkoztak hasonló módszerrel ritka esetekben.)

Mivel nem igazán van téma két ismeretlen között, így kínos szituációk jöhetnek létre.

Talán az önkéntes munka.

Ha van elég szabadideje és energiája valakinek a munkahelyi teljesítményén kívül. Közösségi terekben (kívülről) nem látok nagy életet/mozgást.

Tanfolyamok. (Bár most olyan van, ami szünetel - már amiről tudok.)

Ettől függetlenül bármelyik művelődési házban és bármikor indulhat bármilyen foglalkozás.

Velem már vásárláskor és a munkaügyi központban is akartak ismerkedni.

Első esetben megadtam a lehetőséget az illetőnek: közel álltam hozzá, hogy érezze, megszólíthat. Nem volt bátorsága, továbbment végül.

Második esetben már váltottunk néhány szót az illetővel. Szimpatikus is volt, de végül nem lett abból sem semmi.

Amikor segíteni kellett tanulásban, a korrepetítor udvarolt. Előfordult, hogy lelkigondozás közben alakult valami, egy másik segítő beszélgetésnél szintén, faliújságnál érdeklődtem a kiírt tartalommal kapcsolatban, stb.

A felsoroltakat leszámítva máshonnan lett párkapcsolatom (régi ismeretségből, egy bulis közösség.) De az is félig-meddig egyházi. Lightos változat, nem mindenki és mindenáron bigott ott sem!