Más is érzi úgy, hogy néha túl csordulóan gyönyörűnek/fájdalmasnak látja az életet?

Igen éreztem már olyat nem egyszer hogy valójában csodalatos az élet. Csak épp nem az enyém. De megcsapott már az hogy élni jó, az életnek van értelme és megható is tud lenni és hosszu távon is jó hiába vannak néha benne hullámok, csak mindig ott az a csak meg de, hogy csak épp nem az én életem az ilyen.

Baromság hogy mi alakitjuk. Nem tarthatok pl magamnál eroszakkal egy férfit. És nem én mondom meg egy munkaltatónak se, hogy kit vehet fel kit nem. És nem en irányitom a környezetem se hogy kiket kaptam szülöknek is, vagy öröklök e. Vagy kikep apok kollektíváknak szomszedoknak, kirabolnak e az utcán vagy nem. Átvernek e vagy nem.

De. Az élet szép. Én ezt megtapasztaltam, átéreztem, könnyes voltam, meghatódtam már és csordultig a szivem az élet felé is szeretettel.

Csak épp nem az én életem ilyen ami iránt bármikor is meghatódnék vagy akármi.

Ismerős, bár én eléggé érzékeny vagyok, és az ilyen dolgok nagyon meg tudnak hatni, mozgatni. Kicsiként is ilyen voltam, de az utóbbi pár évben erősödött fel az egész. Nagyon intenzíven meg tudom élni az érzéseket.

Egy időben többször kitöltöttem különféle hiperérzékenységi teszteket, és szinte mindben azt jött ki, hogy az vagyok. Elég találó dolgokat is írtak mondjuk az összegzésben.