Mi volt életed legjobb és legrosszabb döntése?

Legjobb: 2015-ben gimnáziumban előadást kellett tartanunk a kriptovalutákról (infó szakon voltam). Akkoriban $250 körül volt a BTC. Akkor minden zsebpénzünket haverokkal befektettük bitcoinba. A Deák téri Mr Coinos autómatában vettünk elég nagy összegben. Azóta is áldom az infótanáromat amiért ezt a feladatot osztotta ránk, mert nélküle azt se tudtuk volna hogy létezik

Legrosszabb: nem tartottam ki a BTC mellett és kiszálltam amikor elérte a $30,000-t. Ha vártam volna utána pár hónapot, akkor $50,000-ért tudtam volna eladni.

Nálam a rossz mindig felülíródik egy újabb rosszal, így:

"Folyamatban lévő ügyről nem nyilatkozunk".

Igazán jó, egy pár kisebb arányú döntés, de nem nagy jelentőségű.

Leírnám őszintén elvinne este a fekete meseautó.

Viszem a másvilágra magammal.

Életem legjobb döntése az volt, mikor 15 évesen jelentkeztem egy olyan ösztöndíjra, ami majd' 200 km-re vitt el a szüleimtől, de cserébe sokkal jobb iskolában tanulhattam, fizették a jogsimhoz szükséges elméleti és gyakorlati képzést is, meg egy vizsgát (az első vizsgán megbuktam, a másodikat már saját zsebből kellett kifizetni, de azon átmentem). Szüleim egyébként nagyon ellenezték, nem akarták, hogy ilyen fiatalon ilyen messzire kerüljek tőlük, de végül csak aláírták a jelentkezésem. Az első pár hónap minden nap sírtam a zuhany alatt a kollégiumban, mert számomra nagyon szokatlan volt a szigorú napirend (egy óra kimenőnk volt, míg korábban a szüleimnek elég volt, ha lámpaoltásra hazaérek, ha nem, akkor meg elmondtam, hogy xy-nál leszek, egy bejelentés elég volt, nem kellett külön kérvényt beadni, és sosem volt olyan, hogy nem engedtek el. Meg olyan se, hogy bejöttek volna reggel a szobámba, hogy akkor ott egy mosatlan bögre, te ma nem mész sehová emiatt). Erre még jött az, hogy az új iskolámban már egy kész osztályba kellett volna beilleszkedni, én első napomon leültem a fura srác mellé, kihívott az egyik lány, hogy vele ne barátkozzak, mert nyomi, én meg önérzetes kis latorként elküldtem a halál f.szára, hogy nem ő fogja megmondani, kivel barátkozok, meg kivel nem. Na, ebből az lett, hogy a fura srácról kiderült, hogy tényleg nagyon kellemetlen (ő ezt úgy értelmezte, hogy biztos én leszek a gyermekei anyja, a sors akarta így), az osztály többi része meg konkrétan levegőnek nézett, egyáltalán nem tudtam beilleszkedni decemberig, mikor végre megtört a jég, és elkezdtek velem beszélni. Meg a fura sráccal is. Végül mindketten úgy köszöntünk el az osztálytól ballagás után, hogy barátaink voltak, és igazából jó emlékként tekintek vissza az egészre, most már az első pár hónapon is tudok nevetni, és örülök, hogy akkor nem dobtam be a törölközőt, akkor valószínűleg nem lenne nyelvvizsgám, két emeltszintű érettségim, diplomám, jogosítványom. Nyilván nagyon sok munka volt érettségi után is, mert szüleim nem tudtak anyagilag támogatni, de ha ezt nem lépem meg, akkor most a közeli gyárban dolgoznék lehetőségek nélkül, sosem lett volna olyan életem, mint amilyen van, sosem lettek volna meg azok az élmények, a barátaimat sem ismerném, és valószínűleg egy megkeseredett huszonéves (közel 30) lennék, aki nem is ismer jobbat, és lehetősége sincs jobbat ismerni. Nem tudom, az-e a legjobb, hogy belevágtam, vagy hogy nem adtam fel a kezdeti nehézségekkor. Pár hónap kamaszként még egy örökkévalóságnak tűnt, naponta elgondolkoztam azon, hogy jobb lenne otthon, ahogy szeretnek.

A legrosszabb döntés: nem mentem be nagymamámhoz látogatóba 2021 október végén. Mikor szabadnapom volt, addigra lezárták a kórházakat a látogatók előtt. Másik ilyen: november elején van a születésnapom, én akkor dolgoztam, az volt a szabály, hogy nem lehet nálad telefon. Bár megszegtem volna. Egy ismeretlen számról hívtak háromszor, nap végén visszahítam, mondta a vonal másik végén az idegen, hogy ő nővérként dolgozik és egy néni nagyon szeretette volna felköszönteni az unokáját a születésnapja alkalmából, de ha nem baj, ő letenné, mert neki már végetért a műszak. Megköszöntem, hogy így is felvette, és hogy egyáltalán próbált hívni. Gondoltam, semmi baj, majd másnap valahogy elérem, és megköszönöm. Aznap éjjel elment. Annyi lehetőséget szalasztottam itt el, előbb kellett volna bemennem, akár beteget jelenteni a munkahelyemen, hogy látogassam, vagy legalább az előírás ellenére magamnál tartani azt a rohadt telefont, hogy egyszer utoljára még tudjunk beszélni.

Másik ilyen nagy bánat: rám hagyományozott családi ékszert beadtam a zaciba, mikor tényleg már semmi pénzem nem volt enni se. Nem tudtam kiváltani soha, örökre elveszett.

Legjobb, hogy gyereket vállaltam.

Legrosszabb, hogy azt gondoltam, hogy az egy év sorkatonaság jó buli lesz.