Fontos, többi lent! (? )

Szia!

Először megdöbbenéssel olvastam a soraid (a hasonlóság döbbenetet meg), aztán megértéssel (a korkülönbségek láttán.) Én 33 vagyok, a párom 40. S a következőket inkább példabeszédként írom le, mint sem tanácsként – ugyanakkor, a hasonlóságok okán – a a reményeim szerint -, talán tudnád hasznosítani.

Rácsodálkoztam, hogy valaki ugyanúgy éli meg a szerelmével kapcsolatos problémákat, mint én. Makacs, önfejű, határozottnak látszó - épp ezért még "okoskodó" is, hisz' úgy tűnik, mindent tud. :P S bár - persze - idővel rájöttem, hogy a párom határozottsága sokszor csak látszat, de mit sem segít, hogy én ezt tudom. Ő nem ismeri be, más pedig nem látja - hiszen közel sem ismerik annyira, hogy ezt tudják. ...S mindezek ellenére a kapcsolatunk gyakorlatilag "tökéletesnek" mondható, hiszen, amikor épp nem makacskodik, nem okoskodik, és nem tesz úgy, mintha ő lenne a mindent tudó és -elintéző megrendíthetetlen határozottság, akkor a „fejünk se fáj”.

MIKÖZBEN: tőlem minden megértést és minden jól megkap, s ezek után ő - állítólag(!) - ugyanazokat a dolgokat éli meg velem kapcsolatban, mint én vele! Ahogy írtad: "én vagyok a "megváltoztathatatlan és az őrületbe kergetem"! ...Szóval úgy érzem, a problémánk - ahogy a párjaink jellemvonása - hasonló. :-/

De nálunk még - s remélem még legalább a következő 30-40 évben - működik a dolog, a számomra még gyakran KISZÁMÍTHATATLAN reakciói ellenére is. Mert: ...

1. Már jobban tudom, hogy ő milyen, mint amennyire ő ismeri saját magát. Így amikor épp meg tudom állni, hogy ezzel a tudással felvértezve NEM HAGYOM MAGAM kihozni a sodromból, akkor kedvesen reagálok, még ha ő épp bunkó is - mint amikor az ember türelmet gyakorol egy másfél éves gyerek járástanulása közben, ha az épp seggre ül. :P Ilyenkor a lényeg, hogy MINDIG KEDVESEN adom elő az egyet nem értésemet - még akkor is, ha a reakciói nyomán már épp megpukkadnék. :P Mert mint egy kívülálló látom az eseményeket, és próbálom szem előtt tartani, hogyha hagyom magam "robbanni", akkor csak annál rosszabb lesz. :P

2. Amikor pedig mégis elfajulnak a történések - sokszor már 1-1 hangsúlyával képes az állatott kihozni belőlem -, akkor...

"a": vagy ő gyakorol kegyet a helyzet felett (másfél évünkbe telt, hogy ez a helyzetkezelés az ő tudatáig is eljusson!), vagy...

"b": ha MÁR épp ő sem képes erre, akkor "összetépjük a bábruhát", az utóbbi hónapokban már csak egyre rövidebb időre. Ugyanis, túl az első hónapokra - vagy kb. egy évre - jellemző büszkeségen (amikor először és másodjára szakítottam, mert nem bírtam vele idegekkel, és egyszer ő is megette ugyanilyen okoknál fogva), mostanra mindketten megismertük azt a "hagyj a fenébe!" jellegű hozzáállást, ami aznapra - vagy akár még 1-2 napra is - véget vet a vitának. Majd valamelyikünk egyszerűen csak jelentkezik a másiknál, mintha mi sem történt volna, de ilyenkor a lényeg az, hogy az első mondatok vagy semleges, vagy nem közvetlen minket érintő témákkal kezdődnek, így egyikőnk se érzi magát se megalázottnak, se megalkuvónak. Aztán, ha kicsit később valamelyikünk mégis felhozza, ami a "begyében van", akkor már egy megbékéléssel fűszerezett kisebb vita keretében tudjuk le a dolgot, mert előzőleg mindkettőnknek volt lehetősége átgondolni az igazát, és megélni a veszteséggel járó éréseit is. Így akkor 10-20 percben "letudjuk" a dolgot: néha valamelyikünk enged, néha egyikünk sem, de ha az utóbbi eset áll fenn, akkor valamelyikünk egy témaváltással előbb-utóbb kisöpri a sérelem okozta témát. Van, hogy egy heves csókkal, ami a folytatásban "mindent visz", és már egyikünket se érdekli, hogy épp min veszekedtünk MÁR MEGINT... bár tudjuk, hogy újra és újra lesz ilyen.

Mert ha ő valaha is változni fog, már sejtem, az nem mostanában lesz, és ha ő ugyanerre számít nálam, akkor ott sem másabbak az esélyek. Hiszen, ha igazam van, akkor ezután se fogok elmenni mellette, s mivel (teljes döbbenetemre) ő hasonlóképp éli meg velem fordítva a történéseket, részemről ugyancsak nem számíthat változásra mostanság. S gyanítom, ezt a "fogd meg - ereszd meg" macska-egér játékot még vagy évekig fogjuk játszani, vagy életünk végéig. ...Mert az soha, az első pillanattól nem volt kérdés, hogy - ettől a millió nyomoronc helyzettől eltekintve - én eddigi egész életemben Rá vártam, és Ő rám.

Vagyis, amennyire élvezzük, hogy végre megadatott a másik, mostanra legalább ennyire tanuljuk épp elfogadni azt is, hogy a másik gyakran kifacsartnak tűnő gondolkodását is elfogadjuk. Mint a kölcsönös feltétel nélküli szerelemmel járó kölcsönös megalkuvást, kölcsönös megértésre tanítást, vagy egyszerűen csak kölcsönös elfogadást. Mert "baromira" nem vagyunk egyformák (bár a LÉNYEGES pontokban - úgy érzem - ugyanolyanok vagyunk!), és "baromira" ugyanúgy szeretjük egymást. :P

Vagyis, mi mostanra keményen megtanultuk, a valamit valamiért elvet, és a döntés ma már talán nem kérdéses:

Ha ő körme szakadtáig állítja, hogy én vagyok a hülye, amikor pirított hagymát tettem abba a paradicsomos öntetes gombócba, amihez foghatóan finomat állítólag eddig még nem evett (és amiből 3 tányérral szedett), és szerinte abba semmi szín alatt nem kell hagyma - miközben ugyanolyat akar magának főzni, mint amit én csináltam -, akkor az ember lány ezt is RÁHAGYJA, ha nem akarja rá borítani az asztalt. :P …És egy csak egy példa a több 1000 mindenféle közül… De ha tudod, hogy a hozzáállása ellenére mindennél jobban szeret, ahogy te is őt… akkor az első dühön túl ez már kit érdekel.(?) Mert azok a legsikeresebb évek, amikor az ember (lánya) tanulja az életet – a saját javára és a saját érdekében. Ehhez pedig kompromisszumok, ütközőpontok, érzelmek és változások egyaránt kellenek. Ma már tudom.

Neked pedig kívánom a legjobbakat! (S csendben remélem, valamelyest tudtam segíteni.)