Az előnytelen külső mennyiben keserítette meg az életeteket? Vagy ellenkezőleg nem volt sorsotokra semmilyen hatással?

Én durván pattanásos voltam kamaszkoromban, ami megölte a szociális életem, mert az utcára sem szívesen mentem ki, amikor mégis ki kellett suli vagy ilyesmi miatt, mindig lehajtott fejjel jártam és nem mertem az emberek szemébe nézni, vagy megszólalni. Sokan azt hitték h autista vagyok. Emiatt sokat csúfoltak is, ami tovább rontott a helyzeten. 16 évesen ezért úgy döntöttem h ott hagyom az iskolát.

Elmentem dolgozni egy gyárba, ott kerestem pénzt mindenféle drága kozmetikai kezelésekre meg gyógyszerekre, amiket a szüleim nem tudtak kifizetni. Ezek úgy ahogy rendbehozták az arcom, így szert tettem némi önbizalomra.

Hál' istennek mára az arcomon szinte nyoma sincs a kamaszkornak, rút kiskacsából szép hattyú lettem, viszonylag jó állást tudtam találni 8 általánossal, rengeteg pasi próbál udvarolni, köztük azok is, akik az iskolában csúfoltak. Én viszont még mindig elég szégyellős vagyok, nem szeretek a figyelem középpontjában állni, mert mindig attól félek, hogy a bőrömet nézik és bevillannak a rossz emlékek.

...nem árt ha folytatod a sulit...később meg az lesz a probléma, amikor megkérdezik a végzettséget... hiába mondod, hogy kéremszépen kellett a pénz..

szép is vagy, okos is, a kettő együtt az igazi.

Általános iskolában rengeteget csúfoltak.

Valószínűleg nem azért, mert olyan kritikusan ronda voltam, hanem az érzékenységem jó céltáblává tett. De elhittem minden hülyeségüket, a mai napig tele vagyok görcsökkel, nem tudom elfogadni önmagam.

Gimiben nagyon rászoktam a sminkelésre, hogy ezzel próbáljam korrigálni a vélt-valós hibáimat. (A kukát nem vittem ki az utcára smink nélkül.) Akkortájt lettem szemüveges is, ami egy újabb pofon volt az önértékelésemnek.

A smink tönkrecseszte a bőrömet. Miteszeres és sokszor gyulladt a kezelések ellenére is, a szemem körül pedig apró ráncok látszanak, ahogy a festéktől öregszik a bőr.

A szemüvegről átszoktam kontaktencsére, ami kiszárította a szememet, és most kis vérerecskékkel van tele a szemfehérem. Mások állítólag észre se veszik, de én tudom, hogy borzalmasan néz ki. Ennek ellenére inkább kontaktlencsét viselek továbbra is, mert a szemüveggel még hülyébben festek.

Ja, kamaszkoromban hirtelen nőttem és változott meg az alakom - a combomon és a mellemen "megrepedezett" a bőr, a mellemről eltűnt mostanra, de a combom, a csípőm tele van fehér csíkokkal, pedig egyébként meg vékony vagyok. Nincs semmilyen krém vagy kúra, ami eltünteti, mindent kipróbáltam. Erre is azt mondják, nem feltűnő - francokat nem az...

Szeméremtájt, hajlatnál van egy harci sérülésem, ami semmi hiányosságot nem okoz, csak újabb kisebbségi érzéseket, mert arra gondolok, ha ezt egy srác meglátja, biztos nem kellek neki. Még kozmetikushoz se merek menni intim gyantáztatás vagy hasonló célból, hogy ne nevessen ki.

Kissé hullik a hajam. Nem kopaszodom, de amúgy is vékony szálú, rohadtul nem tesz jót neki, hogy nap mint nap megtizedelődik.

Mielőtt elindulok itthonról, rendbe teszem magam - haj, enyhe smink, ruha, kontaktlencse -, és igazi tiptop kis csaj lesz belőlem, mire kilépek az ajtón. Középmagas vagyok, vékony, formás. Azt mondják, arcra szép vagyok. 20 éves múltam. Csinosnak, helyesnek mondanak. Ezzel együtt még soha nem jártam senkivel (udvaroltak sokan, csak félek, hogy megundorodna tőlem, akit közel engedek magamhoz). Minden fényképet, ami a netre kerül rólam véletlenül, lehetőleg leszedetek.

Megállás nélkül görcsölök, és még a metrón is feszengve ülök, mert ha nem néznek rám, akkor azért, mert csúnya vagyok, ha meg megbámulnak, azt is azért, mert csúnya vagyok...

Ennyiben keserítette meg az életemet.

Lehet, hogy nem is a külsőm annyira gáz, csak néhány általános iskolai osztálytárs cseszett el bennem valamit maradandóan.

8-as vagyok, és én csak válaszoltam egy kérdésre.

Bocsánat, ha túlspiláztam a választ, ennyi mondanivalóm volt hozzá.

A lepontozást sem feltétlenül értem, hiszen azt is bevallottam, hogy bár mindezek valósak, biztos, hogy a lelki problémáim felnagyítják a belső megítélésüket. De kiét nem?

Mindazonáltal látatlanban aligha vagyok megfelelően bírálható, szóval köszönöm a kedvességet, de tényleg nem azért írtam le, mert vigaszra szorulok. Igyekeztem objektívan leírni a helyzetemet "élettörténetileg", ahogy a kérdező is kérte.