Más hogy bírja ezt elviselni?
23 éves vagyok, és úgy érzem, egy csőd az életem. Az a típusú ember vagyok, akiről, ha bekerül egy társaságba – ahol mondjuk párt kell választani egy feladathoz, együttlakáshoz, stb. – mindenki egyből azt gondolja, hogy „jaj, bárkit, csak őt ne”. Mivel fogalmam sincs, hogy ezt mi okozza, elég sokáig tartott beletörődni, de végül hozzászoktam, mert észrevettem, hogy amint az emberek jobban megismernek, rájönnek, hogy nem vagyok nyálkás, zöld szörnyeteg. Igen ám, csak aztán jött az álláskeresés, ahol legtöbbször már az első pillanatban meg- és elítélnek. Már egy éve nem találok állást, részben emiatt, részben pedig azért, mert nem bírom elviselni azt az aljasságot, mocskot és kegyetlenséget, ahogy az emberek egy szabvány irodai munkahelyen bánnak egymással. Néha egyszerűen azt érzem, hogy ezeknek az embereknek nincs is lelkük, és valójában rohadnak belülről. Egy részüket már csak a szándékos károkozás motiválja, a maradék pedig havonta egyszer összeomlik idegileg. Mivel nem vagyok egy Mozart, sem egy Picasso, nem sok esélyt látok rá, hogy elkerüljem ezt az egész sz*rt, de elviselni, idomulni hozzá még annyira sem tudok. Sokszor úgy érzem, hogy nekem és a családomnak is jobb lenne, ha fognám magam, és szép csöndben felvágnám az ereim, ha már ennyire nem vagyok erre a világra való. Belefáradtam, hogy mindenkinek csak gondot okozok, hogy az emberek mocskos, szemét dolgokat kiabálnak utánam az utcán, mert nem nézek ki úgy, mint egy topmodell, és hogy az égvilágon semmi, de semmi esélyét nem látom annak, hogy valaha kielégítő, boldog, normális életet éljek. Néha olyan dühös vagyok, hogy szét tudnék verni valamit, vagy eszméletlenségig verni a falba a fejem. Nem bírok ezek között a mocskos, gonosz, szar emberek között élni, akiknek egyedül az tesz boldoggá, hogy a másiknak kárt okoznak, aztán röhögnek azon, hogy sír, beleőrül, vagy épp belehal. Mielőtt drámai túlzásokkal vádolnátok, nem, ez nemcsak rólam szól, jópár ilyen esettel találkoztam már, és némelyik még jobban elkeserít, mint a saját bajom. Hogy lehet élni, létezni egy ilyen torz, lelketlen , felszínes világban?
Jól látjátok, ez nem kérdés volt, hanem egy hisztériás kifakadás, amit hirtelen felindulásból idehánytam, mert úgy éreztem, kellett. Döntse el mindenki, hogy mihez kezd vele.
válasza:Én hasonló helyzetben külföldre mennék.
Ott az emberek magasról tesznek arra hogy hogy néz ki a másik.
Nem foglalkoznak a külső jegyekkel, lehetsz te bármilyen különc, akár telepiercingelt, teletetovált , bármilyen.
Nem azt nézik.
El vagy keseredve.
Ez most egy ilyen időszak.
Keress valami szépet, ami feldob.
Legyen az sport, egy jó film, a kedvenc zenéd.
Járj el otthonról.
Kapcsolódj ki.
Próbálj a jó dolgokra összepontosítani.
Ahogy a rajzfilmben is mondták, Nem eshet mindig.
Fel a fejjel!
Én sem találok október óta munkát.
Nem szabad feladni.
Keresni kell más területen is.
Én dolgoztam egyedül 8 évig.
Jó volt, mert nem voltak velem munkatársak, csak vevők.
Ha nem vagy összezárva a főnököddel, munkatársaddal, mert csak váltjátok egymást eleve kevesebb a surlódási pont.
A külföld jó ötlet, nemrég voltam kinn csaknem egy évet (hogy hol és miért, azt inkább most nem írom le, nem akarom, hogy valaki felismerjen). Nagyon sok jót hozott számomra ez az egy év (többek között megismertem egy embert, aki azóta is több, mint lelkitárs számomra), de nagyon sok rosszat is, mert sajnos elég masszív ismerkedési nehézségeim vannak, és így elég sokat voltam egyedül. Ennek ellenére játszom a gondolattal, hogy még egyszer megóbálom, de most még nem érzem hozzá magam elég erősnek.
Hidd el, próbáltam én már élvezni az életet, tudatosan kikecmeregni ebből az állapotból (ami a sportot illeti, máig 7-8 km-eket kocogok egy héten négyszer), de egyszerűen a körülöttem lévő világ, atmoszféra még a legegyszerűbb örömöket is megmérgezi. Ráadásul minden és mindenki azt kommunikálja felém, hogy nekem kéne rosszul éreznem magam, mert olyan vagyok, amilyen, pedig ők azok, akiknek már isten tudja mióta nem hagyta el egy őszinte, emberi mondat a szájukat. Remélem, előbb-utóbb jobb lesz (bár, hogy én is egy klasszikust idézzek, picit kitekerve: "sose volt még ilyen rossz"), de sokszor elég nehéz hinni ebben.
válasza: válasza: válasza:> Az a típusú ember vagyok, akiről, ha bekerül egy társaságba – ahol mondjuk párt kell választani egy feladathoz, együttlakáshoz, stb. – mindenki egyből azt gondolja, hogy „jaj, bárkit, csak őt ne”.
Tévedés. Az emberek nagyrésze olyan, hogy hacsak nem valami kigyúrt, burzsuj, jó körökbe bebarátkozott gyökeret lát, akkor nekiáll szrozni vele. Kábé akárki lehetne a helyedben, ott az a "jaj, csak őt ne" meg a többi ökörség. Ők így néznek a világra.
> amint az emberek jobban megismernek, rájönnek
Pontosabban elmúlik a félelmük, mert már nem az idegent, nem a változást látják benned, visszatér valamennyire a nagyon instabil biztonságérzetük. Meg persze látják, hogy bőven lehet szivatni, ilyenekből nekik sose elég.
> álláskeresés
Na ez már borderline gyanús, amit itt látsz az emberekből. Talán ronda vagy, vagy hülyén viselkedsz, esetleg rosszhírű rassz jegyeit hordod magadon, és tényleg elítélnek, de többnyire vannak kivételek, és ha te eggyel se találkoztál, igencsak bevetíted magadnak, hogy aki nem mosolyog rád vagy ilyesmi, hanem csak komoly és tárgyilagos, az rögtön elítél. Behúzott kézifékkel nem fogsz haladni.
> szabvány irodai munkahelyen
Hát, kotródj dolgozni inkább! Ugyanez voltam pár éve (a paranoid rész nélkül), és amint komolyan fizikázni kellett, hirtelen minden rendbe jött. Nem csak erősebb és egészségesebb vagy, de még komolyan mondom az utolsó atomig helyrejön az életed (még a szarod is perfekt lesz, nem vicc), pedig papíron nem élsz nagyon jól. Még az eszed is felfrissül, és piszkosul kapós leszel a csajoknál (jó, kifejezetten kapós igazából csak az öregasszonyok közt, de az már elég jó jel). Ilyen a sport. És keményebb fizikai meló közben mindenütt betartják az ottani illemet: bármit mondhatunk egymásnak, nincs sértődés, csak fokozódó baromkodás fáradásig. Lelkileg ez a csúcs, ennyi.
Az irodai munkát egyébként nem is nagyon kellene erőltetni, most szorulunk rá igazán a valódi értékteremtésre, inkább azt választom én is pótcselekvés helyett, kábé ugyanazért a nevetséges fizetésért. Persze el lehet viselni, meg az említett intrikamentes körökben is bőven zérókomfort az is, kábé mint fizikailag a gyártósor: ott nem kell nagy erő, csak az egész nap, itt nem kell nagy ész, csak az egész nap, plusz amit sokan mások el-elcsesznek, kezelni valahogy, miközben lehetőleg te magad nem járulsz hozzá a hibák halmozásához. Kell hozzá egy komoly alkat, annyi biztos.
A topmodell szónál beakadtam kicsit, csak kellene ezt-azt mesélned magadról, legalább annyit, hogy mit találhatnak ilyen visszataszítót benned a népek, meg ilyesmi. Ha necces, akkor privátban, miután meggyőződtél róla, hogy sose találkozhatunk, visszatérhetünk erre, hátha sikerül kiötölni valamit.
Utolsó: köszi a választ, megpróbálok mindenre válaszolni szép sorjában:
„Tévedés. Az emberek nagyrésze olyan, hogy hacsak nem valami kigyúrt, burzsuj, jó körökbe bebarátkozott gyökeret lát, akkor nekiáll szrozni vele. Kábé akárki lehetne a helyedben, ott az a "jaj, csak őt ne" meg a többi ökörség. Ők így néznek a világra.” – Hát, ez engem marhára nem vigasztal, pont ezen vagyok kiakadva, hogy ilyen „emberek” közt kell a hátralévő életem leélnem…
„Na ez már borderline gyanús, amit itt látsz az emberekből. Talán ronda vagy, vagy hülyén viselkedsz, esetleg rosszhírű rassz jegyeit hordod magadon, és tényleg elítélnek, de többnyire vannak kivételek, és ha te eggyel se találkoztál, igencsak bevetíted magadnak, hogy aki nem mosolyog rád vagy ilyesmi, hanem csak komoly és tárgyilagos, az rögtön elítél. Behúzott kézifékkel nem fogsz haladni. „
Hogy ronda vagyok-e, vagy hülyén viselkedem, az megítélés kérdése; a fent említett emberfajta szemében alighanem mind a kettő fennáll, mert nem vagyok 40 kilós kis tüncimünci, és nem játszom az agyam senkinek (ahogy ebből is kiderül, lány vagyok, ez talán a „topmodell” szót is megmagyarázza. :) )
irodai munkahely: hát, sajna per pillanat csak erre vagyok alkalmas, a hasznavehetetlen végzettségemmel vagy ilyen helyre megyek, vagy vécésnéninek, sok alternatíva nincsen. :D Én is sokkal szívesebben csinálnék valamit (bármi mást), amivel jobb vagy boldogabb hellyé teszem a világot, de sajna ehhez meg a tehetség nem adatott meg.
Fogalmam sincs, mi visszataszítót találnak bennem az emberek, egyszerűen utálják a képem, és kész. Ha én lennék a helyükben, nem utálnám saját magam, éppen ezért fogalmam sincs, hogy melyik elcseszett normájuknak nem felelek meg annyira, mint bárki más.
Bocs, ha kicsit szókimondóra sikeredett, remélem, nem veszed támadásnak. Egyszerűen csak dühös vagyok, és lassan kezdem feladni, hogy konstruktívan gondolkodjak az egész helyzetről.
válasza:Az emberek sokszor nem érzik magukat elég jónak. A felszínen patyolattisztára mentegeti magát még a sorozatgyilkos is, de az igazságot nem lehet elfelejteni vagy tartósan figyelmen kívül hagyni. Sokakat frusztrál az, hogy egyrészt gyarlók, de nagyon, másrészt társadalmi elvárás, hogy nagyjából feddhetetlenek legyenek. És meszelik, meszelik az omladozó házat. Fel lehet őrlődni ebben eléggé.
Aztán egyszer csak betoppan valaki, aki marhára nem ilyen. Legbelül egyformán jók vagyunk mind, ez vitathatatlan. Ők ezt mégsem tudják, mert valami érthetetlen okból úgy tesznek, mintha az összes múltbeli önmaguk is ők maguk lennének most is. Mintha a rég elkövetett bűnök következményeit nem ők viselnék. Mintha nem volna elég bűnhődés akkor is bánni őket, ha már számtalanszor megbánta.
Nem bocsátanak meg saját maguknak se. Ezt nem érted. Ezt én sem értem. Igazából csak szerencsétlen beidegződések, jobb sorsra érdemes túlélő mechanizmusok fura összjátéka ez egy szívtelen társadalom árvájában. Nehéz vele azonosulni. Ugyanakkor végtelenül tragikus. Nem tudod helyettük belátni, hogy mindig adott a tiszta lappal indítás lehetősége, főleg ha semmi valóban visszafordíthatatlanba nem fajult az addigi bénázás. Egyedül ők segíthetnek magukon, és hiába bármilyen útmutatás vagy segítő szándék, ha eszük ágában sincs belátni se, hogy nincs rend a fejben.
A te asztalod tehát csak az, ami benned van. Az magánterület is, ahogy más fejébe se ültethetünk semmit, amit nem akar, úgy te is a szellemed sérthetetlen, szent kelyhe vagy. Egyedül te vagy jogosult eldönteni, mi legyen belül, és nagyon más ráhatásod nincs is erre a világra, csak ami a belsődből indul, elemi erővel.
Röviden: mindenkinek a saját bensője az egyetlen valódi felelőssége, mert másokéval rendszerint hiába is akarna törődni. Ha bármi problémád van, a legkézenfekvőbb belül találni megoldást. Például ha megoldhatatlan problémád akadt, akkor inkább valami megoldhatót kell keresni helyette, és hagyni a maga útján menni azt, amire nincs hatásod. Mi mást tehetnél? Emésztenéd magad, mert képtelenségre vágysz, és sose éred el? Most se, most se... Van ebben valami jó? Elfogadni a megváltoztathatatlant, annyit szajkózzák már... Csak feltűnik már egyszer! :D
válasza:Igen, sok igazságod van ebben... csak az embernek nehéz erre gondolnia, mikor látja, hogy valaki sír a metrón (értsd, kipottyan egy-két könnye), a szemben ülő magát embernek képzelő lények meg rögtön felnyerítenek: "muhháhhááá, látod, hogy sííír? mingyá' beszólok nekíí!" Vagy mikor a kedves leendő munkaadóid a hátad mögött a ruháidon meg a beszédstílusodon röhécselnek meg pofákat vágnak egymásra, és még azt is hiszik, hogy vagy olyan h..ye, hogy nem veszed észre...vagy ott van az a főnök, aki addig szekálja egy alkalmazottját, hogy végül idegi problémákkal a kórházat kell járnia párhavonta egyszer. Vagy amikor egy weboldalon nyilvánosan kiröhögnek egy gyógyíthatatlan betegségbe belehalt srácot, és még ujjonganak is neki, hogy jaj de jó, hogy nincs többé... csak mert szegény életében csúnya volt és nevetséges, ergo jó céltáblája az ilyen r0hadékoknak. Hát, az ilyen emberek nehézségeivel marhára nem tudok azonosulni, és őszintén szólva előbb robbantanám fel őket, minthogy a lelki problémáikról kérdeznék. És de sok van belőlük, istenem, de rengeteg...
Mindennek ellenére én is számtalanszor elhatároztam már, hogy nem foglalkozom velük, csak élem az életem, és megpróbálok legalább én normális maradni (mint a mellékelt ábra mutatja, nem sikerült. :D). Csakhogy ezeket nem lehet kikerülni, mert ott ülnek velem szemben az állásinterjúkon, ott vannak a buszon, amire reggelente felülök, a vegyesboltban, ahol egy kiló kenyeret veszek.... mindenhol. És ha az emberben egy kicsi igazságérzet is van, NEM tudja nem észrevenni őket.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!