A nevetés tényleg életkori sajátosság?

Az ok, hogy elsősorban valakivel együtt nevetni kell, de hogy a röhögések inkább a gyerekekre lennének jellemzők, azt maximálisan cáfolnám.

Inkább csak helyzet függő.

Pl. egy munkahelyen nem fogsz úgy hahotázni akármilyen poénos is a helyzet, mint egy baráti társaságban, viszont egy 8 éves pöttömnek semmi "kellemetlensége" nem lesz abból, nem ég be senki előtt, nem kell visszafognia magát, ha nem a megfelelő szituban kezd el nevetni.

36 eves vagyok es a kollegaimmal napi szinten konnyesre rohogjuk magunkat. ugy mikor mar fan az oldalad.... :)))) a nevetes nem korfuggo, a mindjartbepisilekfele sem, tokeletesen tarsasagtol fugg. Az teny, hogy ahogy idosodsz majd egyre tobb karotnyelt egyennel talakozhatsz majd, akik szerint az a komoly, felnottes elet az, ha verprofin, komolyan megyunk at az eleten.

Tele van a szemem kornyeke nevetorancokkal es tudod mit, legyenek is ott :)))))

A nevetés nem az. A nevetés kortól független.

A vihogás életkori sajátosság!

Én is pont ugyan így voltam, ahogy te :)

Amíg általános iskolás meg gimis voltam, a legapróbb, legjelentéktelenebb megmozdulásokon, beszólásokon is képesek voltunk könnyesre röhögni magunkat (ahogy akkoriban mondtuk „véresre röhögni magunkat”), viszont mikor egyetemista lettem, mindenki annyira komolyan vett mindent, csak az előadások/gyakorlatok/beadandók :S azt hittem, megpusztulok egy ilyen közegben.

És mindezek ellenére biztos, hogy nem életkori sajátosság a nevetés, mert nagymamám 75 éves, és napi szinten oltári jókat szoktunk röhögni együtt, másik 80, és szinten óriásikat tudunk nevetni. Anyumék is ilyen kacagósak, ők meg 50 évesek.

Volt egy érdekes eset, amikor biosz órán megkérdezte az osztálytársam, hogy miért van az, hogy a tizenévesek minden képesek röhögni. A tanár azt válaszolta, hogy a hormonháztartás változásai miatt vannak hangulatingadozások, és ezért van, hogy még egy kisujjon is tudunk nevetni. Miközben mondta, fel is mutatta a kisujját, amin néhányan el is kezdtünk nevetgélni. Addig-addig nevetgéltünk egyre erősebben, míg az egész osztály iszonyatos röhögőgörcsöt kapott egyetlen kisujj miatt. Négy hosszú padsorban voltak elrendezve a padok, és az volt a plusz poén, hogy a harmadik sorig azt hittük, hogy mindenki röhög, de akkor én hátranéztem, és ordító röhögés kíséretében kiáltottam, hogy „nézzétek már a hátsó sort!!” Ők meg halálosan komoly fejjel úgy néztek ránk, mint az idiótákra. Erre még sokkal jobban röhögtünk :D

Különben, nem csak ebből, de hasonló esetekből is arra következtetek, hogy sokszor nem is azon nevetünk, hogy valami épp vicces. Ahhoz egy külön lelkiállapot kell, ami beindítja ezt a röhögőgörcsöt, és olyankor elég egy apró szikra, a legszɑrɑbb favicc is. :D