Mennyire beteg felfogás ez?

Elég szegényen nőttem fel, valamint testi, lelki terrorban, de nem érzem úgy, hogy boldogtalan lettem volna. Egyetemen volt, hogy éheztem, durva megaláztatásokat kellett elviselni a tanároktól, csoporttársaktól, néha éheztem, valahogy mégis az volt eddigi életem legszebb időszaka.

Most kicsivel jobban megy, bár sokat dolgozom, keveset keresek.

Tudom, hogy már nem vagyok szegény, és nem kell minden fillért beosztani, de így is ketté vágom a törölgető lapocskákat használat előtt, saját márkás termékeket használok a háztarstásban (mosószer, mosogatószer, folyékony szappan), és csak akkor veszek újat valamiből (sampon, tusfürdő), ha az előző már elfogyott.

A gondolat, hogy valamiből van felesleges, ugyanannyira megriaszt, mintha valamiből semennyi sincs.

Ugyanúgy kézzel mosok, és varrok, mint szegény időszakomban.

Rengeteget dolgozom, nincs olyanom, hogy szabadnap, és ugye állómunka. Ennek ellenére alig várom, hogy másnap legyen, és mehessek dolgozni, mert imádom csinálni. A pénz annyira nem érdekel, mindig félreteszem a kötelező kiadásokon (lakás, kaja) felül megmaradó összeget.

Sokszor vannak ok nélküli boldogságrohamaim.

Van, aki azt mondta, az átélt dolgok miatt torzult a felfogásom, és ez egy mentális betegség.

Tényleg?

L