Normális az hogy így érzek? Vagy csak egyszerűen abban a korban vagyok ahol minden ilyen pici dolgot tragikusan élek meg, és maj elmúl? 14/L

Egyedül, és üresnek... És magamat is útálom.

Valamiért nem érzem magamban azt a szeretetet a család iránt amit a többi osztálytársamnál látok. Mármint hogy ha megkérdeznék õket hogy kiket szeretnek a legjobban, vannak olyanok akik azt mondanák a szüleiket. Azért ha engem kérdeznének én is valami hasonlót mondanék,de egyáltalán nem érzem... Különben valamiért senki iránt nem érzek akkora szeretetet... Jó voltam már úgy 'szerelmes' ( már amennyire lehetek 14 évesen) és az más volt, akkor éreztem a szeretett más iránt de különben nem igazán...

Az a fura hogy tudom, vannak emberek akiket szeretek, és pl a szüleimet is biztos szeretem (ha mondjuk meghalnának biztos szomorú lennék) csak valamiért nem érzem.

Minden családi program kész rémálom számomra, a karácsonyt meg ki nem állhatom, mert mindenkiben megvan az a hangulat ami bennem nincs meg... Amikor azt kell ünnepelni hogy együtt vagyunk, meg Jézus születése, a család, a szeretett stb és egyszeruen nem érzek semmi különöset...

Más osztálytársaim ahogy beszélnek hogy majd mennek a nagyszüleikhez és látszik hogy tényleg örülnek neki meg hogy szeretnek velük lenni... Én különben alig látom a nagyanyámat (a többit is csak párszor láttam, de már úgyis elhunytak) meg a unokatesóimat sem látom sokszor (évente 1 vagy 2-szer, és a korkülönbség is sok).

Igazán nem szeretném de irigylem hogy mindenki annyira imádja a családját, meg hogy mindig van valakijük... Én is örülnék ha ilyen tudnék lenni. De valahogyan annyira fura és szerintem tök természet ellenes hogy ennyire... hogy is mondjam... szeretik õket meg kötõdnek hozzájuk. Én el sem tudom képzelni hogy ilyet tudjak érezni... És valahogy egyedül érzem magam, amiért nem érzem ezeket és azért is egy kicsit mert nincs melletem családi kör és nincsen semmi olyasfajta kapcsolatom a szüleimmel... Apám sokat dolgozik, anyám kevésbé és sokat is van itthon de más sem csinál csak panaszkodik, konkrétan mindenre, és mindenfajta pénzügyi problémát velem szeretne megvitatni meg folytonosan apámra is panaszkodik... És megállás nélkül, egyszeruen fárasztó. Meg bármi történik elkezd ordibálni szóval inkább meghallgatom és bólogatok, de különben inkább bezárom magam a szobámba.

De végülis nem velük van a baj. Megadnak nekem mindent ami kell: ruha, lakás, étel, ital... Szóval panaszra nincs okom, de mégis annyira üresnek érzem magam minden téren...

(Hozzátenném hogy külföldön élünk, nincs olyan hogy átmegyek unokatesóhoz/nagyszulõhöz. Anyám szokott telefonálni és nagyritkán én is beszélek de tök kínos hogy semmit nem tudunk egymásnak mondani :/ )

Huh ez lehet lehet picit hosszú lett, és nem túl világos... Bocsánat :/