Hogy bír némelyik ember 35 éves koráig tanulni, vagy arra feltenni egy életet hogy teljes jogú agy/szívsebészként praktizálhasson?

Én például úgy, hogy ezt választottam. Vállaltam azt, hogy semmi pénzért szinte, de az iskolapadban ülök, mert az, amivel foglalkozni szeretnék ezt kívánja meg tőlem. Én ebben vagyok jó, a kutatásban, a tanulásban. A doktori képzés azért nem ugyanaz, mint egy főiskolai szak a posztdoknak pedig szinte már köze sincs az iskolához, attól, hogy képzésnek hívják. Nekünk ez a munkánk. Szeretem a környeztet, a közösséget, a feladataimat, én erre tettem fel az életem.

Kedves kérdező.A kérdésedben benne van az,hogy te ezt nem csinálnád.De nem is te csinálod,hanem ők.Egyébkén ez eltökéltség,és akarat kérdése.Ő eldöntötte hogy az akar lenni ! Az említett két szakmára szükség van ! Sosem tudni,hogy neked,nekem,vagy bárkinek mikor lesz szüksége az ilyen orvosokra.Tudnod kell elfogadni mások döntését.Nekem is megkellett tanulnom elfogadni mások döntését.

Én se bírnám, de örülök hogy van aki vállalja, mert ha senki nem vállalná akkor egy szívbeteg ember se kaphatna új szívet.

Én nem is eltökéltségnek nevezném (mert annak az én olvasatomban egyfajta "kötelező rossz" kicsengése van), inkább egyfajta életstílus. Értelmiségi generáció tagja, aki szó szerint élvezi a tanulást, a nyugodt önfejlesztést és a tudást úgy szívja magába, mint a szivacs. Ezek egyértelműen születésbeli jellegzetességek, amelyek generációról generációra öröklődtek, ebben a neveltetésben részesültek és teljesen természetes számukra. Mint amikor az ízig-vérig földműves család fiatal tagja is az életét teszi fel a gazdálkodásra, mert már 8 évesen a kukoricamezőkön mezítláb rohangált. Na ugyanez a helyzet az orvosoknál csak más közegben és felfogással. Lehet valaki bármilyen motivált, ha nincsenek meg a tökéletes szellemi képességei és nem tartozik abba a "körbe", akkor csak gürcölni fog és elhasal az útja során.