Nektek nem szokatlan a mindennapi életünk?

Felvázolva a helyzetem: most kerültem ki egy nevesebbnek mondható gimnáziumból és készülök egyetemre. Nagyon furcsa érzés volt kikerülnöm ebből az ún."komfortközegből" a nagy világba. Az óráról órára beosztott napjaimat felváltotta a számtalan lehetőség, a kilátástalanság és az önállóság. Olyan mértékben belém (/belénk- a diákokba) rögzítették ezt a szabályozást 12 éven át, hogy folyton meg volt adva mit kell csinálnunk, egy konkrét megoldás volt az elfogadható, hogy már szinte hiányolom azt, hogy ennyire széles a lehetőségeim köre, nincs egy konkrét megoldás az életre.

Talán túl drasztikusnak hangozhatott, de én így érzem. Ettől fokozatosan kellett volna megválnom, de túl hirtelen történt.

És amit még felfedeztem, az a mértéktelen igénytelenség, ami az emberekben van. Eddig ugye lefoglalt a tanulás, így nem érdekelt különösebben a média. Viszont most, ahogy körül nézek a világban egyre jobban elkeseredem. Undorító dolgok mennek a tévében (pl: Pumpedék, Feleségek luxuskivitelben (?) és hasonló sorozatok) az újságokban meglepett, hogy milyen semmitmondó baromságoknak van hírértéke és nem értem, hogy miért olvassa ezeket egyáltalán valaki.

Akkor ott vannak még az emberek..Eddig nagyrészt csak osztálytársakkal beszélgettem és ott megvoltunk a saját kis világunkban, egy elszigetelt közegben. Most dolgozom és a munkámból kifolyólag rengeteg féle emberrel beszélek nap mint nap. Hallgatom őket a buszmegállóban, az utcán és eddig egy érdekes beszélgetést nem hallottam. Az egyik fél vagy magáról beszél és a másik csak hümmög, a gondjaikról, az időjárásról, hogy van a másik, holott mindketten tudják hogy ez egyik felet sem nagyon izgatja, csak udvariassági kérdés.

Ha már kérdés..Tulajdonképpen nincs kérdésem, csak ki akartam ezeket írni magamból. Vagy az érdekelne, hogy ti hogy látjátok a világot/az embereket?