Lehet úgy élni, hogy valaki lemond a saját boldogságáról, és azon lesz, hogy mindig mások boldogságát segítse elő?

Szülő-gyerek felállásban működőképes.

Idegen-idegen felállásban halott ember, aki ilyenben gondolkozik.

Lehet. De azért ez attól is függ, hogy mennyire érett valaki. Előfordulhat, hogy azért mond le a saját boldogságáról, mert nem tartja elég értékesnek magát. Kívülről talán boldognak látszik, de belül őrlődik. Így viszont tényleg értelmetlen.

Ám, ha elég érett, és tényleg elégedett ezzel az élettel, akkor mindenki nyer. :)

Végül is sokan ezt csinálják, úgy hívják munkahely.

Az átlag dolgozó bent ül, robotol végzi éhbérért a melót a gyártósoron míg a fent lévők sportkocsikkal meg külföldi nyaralásokkal kényeztetik magukat.

Lehet. De nem éri meg. Persze ez egyénfüggő. Ha pl. Semmi boldogsága nincs az életben, és erre teszi fel a sajátját, ez lehet hogy végül az élete szerves része lesz és még csak nem is tehernek éli meg.

Saját tapasztalat:

A magam kis 20 évével még a fenekemen a tojáshéj, de már elég sok megpróbáltatáson estem át.

Kb. 9 évesen jöttem rá, hogy mik is azok a problémák, amikről senki sem beszél a gyerekeinek (tartozás, anyagi csőd, rossz házasság, terror, stb.). Figyelmes, csendes gyerkőc voltam és ha gyerekként nem is fogtam fel a helyzet súlyosságát, éreztem hogy tennem kell valamit.

A vége az lett, hogy 10 éves koromtól minden nap iskola után "dolgoztam" egy kis plusz pénzért (szórólapterjesztés feketén ismerősnél). Ezzel kb. 60 ezer Ft-ot kerestem meg havonta.

Édesanyám sokáig ágyhoz volt kötve, így én vittem és hoztam a 4 testvéremet oviba, suliba. Minden nap kitakarítottam, tanultam a tesókkal, megfőztem, bevásároltam. Ez a mai napig így van. Dédnagyapám is leépült, magántanulónak mentem, hogy itthon ápoljam.

Szinte minden ingóság az én nevemen van, nehogy anyum nevére terheljen valamit a bank(volt férje taftozásait rajta verik le). Mindenkinek én vagyok a támasza, bármilyen mértékű is legyen a probléma. Húgomat sikerült kirángagnom a buli-drogozás bűvköréből, az apa nélkül felnövő testvéreim példaképként néznek rám, bármilyen problémájuk van rögtön engem hívnak.

A családi támogatások végett kezdtem egy olyan iskolába járni, ahova nem akartam, de máshova fel sem vettek volna, mert a tanulmányi eredményeim siralmasak.

A fent említett eseteken kívül még bőven van, ami az elmúlt 10 évben történt.

Aztán jött egy katt, egy felismerés, hogy ez így nem jó és sosem volt az.

De belül szétszakadok.

Üdv,

Egy depresszióval diagnosztizált bántalmazott félárva, aki csak a családjáért él.