Aki nem szereti a konfliktusokat azt gyáva embernek tartják?

Nem.

A legnehezebb nem beleszólni a dolgokba.

Egy önvédelmi sport oktatója mondta azt egy riportban, hogy az első amit megtanít a tanítványainak, hogyan védjék meg magukat: el kell onnan menni és nem kell részt venni a konfliktusban.

De ehhez erős ember kell aki saját magával jóban van és nem másoknak akar megfelelni, nem kifelé akarja mutatni, hogy ő a Jani, aki bátor és nekimegy mindenkinek ha igaza van.

Persze nem mindegy hogy milyen helyzetről beszélünk, mert van itt is határ. ami már nem konfliktus kerülést, nem távolmaradást jelent hanem meghunyászkodást.

Ilyen egy házasságban a felek kapcsolata - van aki meghunyászkodik a másik akarata előtt és ezért nem vitázik, van aki meg csak nem akar vitázni, de ez a szituációban dől el, hogy melyik. Ha pl. a férj látja hogy a felesége telefonon összeveszik az egyik barátnőjével, sík ideg, majd egyből vele kezd el perlekedni, hogy miért nem csinálta ezt vagy azt - akkor okos férj ilyenkor nem kezd vitázni, tudja, hogy más miatt van kiakadva a nő, inkább kimegy és vár egy kicsit. A feleség megnyugszik és ennyi. Na de nem ugyanaz ha a feleség állandóan beleköt, hogy miért nem így miért úgy van, de a férj soha nem vitázik csak hallgat és újra meg újra azt csinálja amire a felesége éppen utasítja - az már meghunyászkodás. Az már káros a férj saját személyiségére, egészségére is.

"Ha nem szereted az össze-vissza veszekedéseket hanem a megbeszélés és megértés pártolója vagy akkor gyengének fog tartani a sólymok többsége? Pláne férfiként?"

Ez attól függ, hogy vitán kívül kiállsz-e azért ami neked fontos, mennyire vagy magabiztos, van-e módszered a viták lecsillapítására stb. Főnöknek sem azok a legjobbak akik az élő fába is belekötnek meg leugatják az alkalmazottjaikat ha azok nem értenek egyet vele vagy egymással, épp ellenkezőleg. te is nyilván azt az embert tartod jó főnöknek aki veszekedés nélkül tudja elérni amit szeretne, aki két ember között a problémás helyzetet is úgy tudja igazítani, hogy megbeszélik, megértik egymás álláspontját. De a szülők között is az a sikeresebb szülő aki megbeszéli a gyerekével a vitás dolgokat (amikor persze lehetséges) és nem aki csak veszekszik vele.

A konfliktuskezelést lehet tanulni és a sikeres emberek nagyon jól értenek hozzá. Nem mondom hogy én túl jó vagyok benne, de ha veszekedés van és nem vitt el az indulat akkor megpróbálom a másik szemszögéből nézni a dolgot és olyannal hatni rá ami neki egy fontos, meggondolandó szempont. A 'te vagy a hülye - nem, te vagy a hülye' helyzetekben nem árt ha bedob az ember olyasmit, hogy 'gondold át mi lenne ha...' vagy hogy 'értem mire gondolsz, de...', amik néha kicsit megakasztják és újraindítják a dolgot veszekedés helyett már értelmesebb vitaként.

De van amikor igenis 'ordítani kell', mert vannak emberek akik másból nem értenek, más nem állítja meg őket, csak viszi őket az anyázás lendülete.

de ezt nem kell mindenképpen neked felvállalnod és nem is csak egyféle módon lehet ezt meglépni.

Érdemes kicsit utána olvasni ehhez hasonló oldalakon: [link]

Ha tudod mit csinálsz és úgy 'nem veszel részt a veszekedésben', vagyis tudod hogyan lehetne elősegíteni a megbeszélésre váltást, akkor senki nem fog gyávának tartani miatta. Épp ellenkezőleg, azt mutatja majd, hogy te vagy az aki értelmesebb, magabiztosabb.

Nem, ez nem igaz. Gyengének akkor tűnsz, ha olyankor is alkalmazkodsz, amikor nem értesz egyet, csak azért, hogy ne kelljen vállalnod a konfliktust.

Erősnek és határozottnak az az ember tűnik, aki meg tudja választani, hogy az adott konfliktusban mi a helyes stratégia, és ha szükséges, akkor rendíthetetlenül beleáll, de éppúgy el is tudja engedni, amit el kell.

Aki szándékosan keresi a konfliktust, azt kötekedőnek nevezzük. Aki állandóan beleáll, és nem tud veszíteni, az egyfajta túlkompenzált kisebbrendűségi komplexusról árulkodik.

Nem mondanám gyávának. Én sem szeretem a konfliktusokat, sok energiát igényel és könnyen kezelhetetlenné válik. Szerintem normális ember, aki ki van békülve magával, nem szeret folyamatosan harcban állni valakivel. De ez nem jelenti azt, hogy nem alapvető felnőtt tulajdonság tudni kezelni a konfliktusokat és egy nagyobb, jobb cél érdekében hajlandónak lenni bevállalni őket. Például nekem is vannak olyan dolgok az életemben, amikért kiállok és olyan vélemények, amikkel szembe fogok menni, mert az igazságérzetem és hosszú távon az érdekem azt diktálja. Kulturáltan, de nem fogok bólogatni olyan dolgokhoz, amikkel nem értek egyet. Szakmailag nagyon sok ilyen szituáció volt, amikor azzal, hogy nem vállalok egy konfliktust, csak azt értem volna el, hogy a munkám színvonaltalan lesz. De például barátságokban is igaz, hogy kész vagyok belemenni egy konfliktusba, elmondani az érzéseimet a másiknak és hajlandó vagyok megbeszélni vele a dolgokat. Szerintem egy felnőtt értelmes embertől elvárható, hogy ne zárjon le és dobjon el mindent csak azért, mert valakivel épp súrlódása, konfliktusa van vagy véleménykülönbsége.

És igen, az már egy gyáva féreg húzás, mikor valaki meg akar veled beszélni valamit, például hogy ne viselkedj úgy, ahogy, mert rosszulesik neki, te pedig ezt a konfliktust olyan szinten képtelen vagy kezelni, hogy faképnél hagyod, letiltod mindenhonnan, hogy a konfliktus kezelésének két lehetséges módja legyen: hagy téged a faszba örökre vagy ő kér bocsánatot és könyörög neked, hogy szólj hozzá újra. Na, hát az ilyen emberre nem tudok én sem mit mondani. Meg azokra sem, akik behisztiznek egy egyszerű észrevételtől, ami ráadaásul nem is a személyüket érinti, hanem a közös munkánkat.