Valaki megpróbálna nekem légyszi segíteni? (Hosszú)

Na szóval nem a legnyitottabb személy vagyok. Sőt ami azt illeti elég antiszociálisnak nevezhetünk engem. A hobbim(amit meglehetősen utálok és csak apám miatt csinálom bogy ne csalódjon bennem) egyre rosszabb mert sok emberrel vagyok olyankor összezárva 1-2 órára(zenélgetünk) és nekem olyan rohadtul borzalmasan sz*r érzés ott lenni hogy azt nem tudom megfogalmazni....gyűlölök mindent ami azzal a hellyel vagy azokkal az emberekkel kapcsolatos mert utálom csinálni amit csinálok...ez az egyik dolog ami miatt úgy érzem magam mint egy lelki csődtömeg. Hogy ők nem fogadnak el én pedig nem merek sem kibontakozni, sőt újabban megszólalni sem.

A másik az hogy az iskolában nem tudtam beilleszkedni...van 3 ember akivel beszélgetni szoktam és "barátok" vagyunk de a többieknek csak használati tárgy vagyok vagy sima levegő....meg kell hogy mondjam utálom az iskolát ahová járok és a hobbimat is...

Nem vagyok egy rossz tanuló, majdnem mindenből 5-ös vagyok, csak már kifáradtam....folyamatosan teperek és elfáradtam...nem tudok úgy tanulni ahogy eddig...

Sportolni most kezdtem el a napokban mert az egész nyomorult életemet utálom gondoltam legalább nézzek ki jól...szóval belekezdtem egy előre alaposan megtervezett diétába és a sportba is mert eléggé elhízottnak érzem magam....úgyérzem ez sikerülni fog de attól még semmi nem lesz jobb....eléggé érzéketlenné is váltam az elmúlt időszakban és teljesen megváltozott a zenei és öltözködési stílusom...most mondhatnánk hogy ez ilyen tipikus kamasz dolog de mondjuk az hogy magamban beszélek, mikor egyedül vagyok itthon akkor néha kicsit megvágom a csuklómat és nézem ahogy vérzik majd eláll, vagy éppen szintén egyedül félrészegre iszom magam és órákon keresztül olyan fájdalmasan zokogok hogy ha valaki látna azthinné most közölték velem hogy 3 napom van hátra az szerintem nem kifejezetten a kamaszkor része.

Tehát összegezve: nincsen semmilyen normális társas kapcsolatom; nem vagyok képes kialakítani barátságokat ezáltal egyedül vagyok. A hobbimat és az iskolát tiszta szívemből gyűlölöm és ha tehetném azonnal itthagynám az egész kuplerájt és lennék hajléktalan inkább mert még az is jobb lenne. Tényleg olyan vagyok mint valami láthatatlan cucc mert mindenki ott rúg belém ahol a legjobban fáj az élettől kezdve a családtagjaimon át az összes idegenig mindenki....mintha nem vennék észre hogy vannak érzéseim...persze én is hibás vagyok, hiszen olyan vastag falak vannak körülöttem amiket már kész csoda lenne ledönteni...csak sajnos mire ezt valaki ledöntené addigra én már valószínűleg menthetetlen lelki ronccsá válok...múltkor például kisebb pánikrohamot kaptam azon hogy nemtudtam megcsinálni a házimat. Én tudom hogy valami nincs rendben velem de mindenki azt mondja hogy ahh majd kinövöd, ahj ez elmúlik egy nap alatt, ahj neked nem lehetnek problémáid....szerettem volna elmenni pszichológushoz hogy egy kicsit beszélgessünk hátha ő segít nekem átlendülni ezen az állapoton de a szüleim szerintem egyrészt nem is engedhetik meg maguknak másrészt meg hülyeségnek tartják mert szerintük énvelem minden 100%-osan rendben van...de persze ők nem foglalkoznak velem túl sokat így nem tudnak a gyenge pillanataimról, vagy mikor bekattanok és az idegösszeroppanás szélén állva üldögélek az ágyamon és könnyek nélkül ráz engem a zokogás....az elmúlt pár hónapban egyébként jó sok kudarc ért és annyira szomorú vagyok kb minden másnap hogy azon gondolkozom hogy milyen jó lenne busz elé ugrani/felvágni az ereimet/gyógyszert túladagolni....nem tudom hogy kihez forduljak mert senki nincs akiben megbízzam annyira hogy ezt így elmondjam neki...egyedül pedig már nem tudom megoldani mert túlnőtt rajtam...félek hogy valami olyant teszek majd amit később megbánok de most perpillanat teljesen elvesztem...tudtok nekem segíteni? Menthető a helyzetem? Vagy azt a maradék reményt is adjam fel? Köszönöm ha valaki elolvassa ezt a borzalom hosszú szöveget és megpróbál segíteni<3 16/L