Tud (sz) valódi rémtörténeteket estére?

[link]

itt a 85-ös hozzászólás:

[link]

Volt férjem mesélte:

a 70-es években fiatal srác volt - bulizott is ezerrel, sokat stoppolt (akkor még felvették az embert..). Nohát, úgy adódott, hogy egyszer, késő este, Szegedről tartott volna Hódmezővásárhelyre, de csak egy adott pontig kapott "fuvart". Megköszönte, és ballagott gyalog a sötét országúton. Erősen dohányzott. Kivett egy cigarettát - keresgélt, de nem volt öngyújtója, se gyufája. Elhagyta valahol. Kezdett is mérgelődni rendesen: forgalom semmi, csend, sötét - hát hogy fog rágyújtani legalább, ha már bandukol egyedül a "pusztán"? Egyszercsak látta ám, hogy az út szélén ott áll egy juhász: nagy szőrös suba rajta, a fején meg kalap - ahogy az a "nagykönyvbe'" meg van írva. A lekonyuló bajsza, mindene "rendbe vót". Megörült neki, odasietett: "Jó estét, bátyám! Vóna-e gyufája?" No, ahogy ezt kimondta, az arcába is nézett. A juhász szeme teljesen merev volt; nem pislogott. Az egész alak teljesen merev volt. Exemnek volt még annyi kis lélekjelenléte, hogy felmérhesse: nem szobor - nem is ember. Rémülten kezdett el rohanni. Futott, kifulladásig. Elért egy facsoportot, az úttól alig beljebb..azonnal föllendült az első fára és elhelyezkedett, hogy magához térhessen a dologból. Akkor egy kicsit felsütött a hold. Ösztönösen az órájára nézett: éjfél múlt néhány perccel. Még akkor borzongott (szkeptikus volt pedig és realista!) amikor évek múltán elmeséte.

Édesanyám a háború alatt (1943-44-ben) Józsefházán (ma Románia, - sajnos!) volt frissen végzett, fiatal óvónő. Idősebb kolléganőjével át-átmentek a szomszéd városkába, Szatmárnémetibe, ahol még működött színtársulat. Egy-egy előadás nagyon sokat jelentett..rettenetesek voltak az idők.

A józsefházi vasútállomás messze esett a falutól: volt néhány kilóméter. Szokás volt, hogy a helyi gazdák kimentek szekérrel a vonatokhoz, hogy a leszállókat haza fuvarozzák. Egy alkalommal - szinház után, éjjel - édesanyámék nem találtak szekeresre. Valahogy elment mind. Gyalog indultak el..az előadás tetszett, vidáman beszélgettek róla. Csillagos nyáréjszaka volt: kellemes idő, teljes szélcsend. Már közelebb a falu határához, a kövesút két óriási búzatábla között vezetett. Szellő se rebbent..egyszercsak mély, sejtelmes susogással - ellenkező irányban - a földig hajlott mindkét búzatábla; hogy anyámat idézzem, teljesen vízszintesen "lefeküdt". Hangos lánccsörgés kísérte a fura jelenséget. Ők futásnak eredtek; jószerivel arra sem emlékeztek, hogyan értek haza.

Másnap (tartva attól, hogy még bolondnak nézik őket) elmesélték a dolgot a házigazdáiknak, egy idős házaspárnak, akik cseppet se csodálkoztak rajta. Elmondták: sokan látták, még többen hallották ezt. Talán száz évvel azelőtt két gazda összekapott: kié a táblák tulajdonjoga. Egyikük elvesztette a fejét..agyonverte a másikat. A józsefházi öregek szerint annak a lelke nem tud megnyugodni.