A csiribuszos történetek tényleg valódiak, hihetek benne?

ha erre gondolsz szerintem nem kell benne hinni mert bármilyen ki állat lehetett

Úgy gondoltam, ennél a kategóriánál én is leírok egy érdekes történetet, amelyet ugyan nem én éltem át, hanem a rokonaim, mindesetre ijesztő volt számukra és elgondolkodtató. A történet sok évvel ezelőtt esett meg.

Azon a forró nyáron, családom egyik része úgy döntött, szabadsága idejét Spanyolországban tölti el. Négyen indultak útnak egyetlen autóval: a nagynéném, a lánya, annak párja, és unokatestvérem kislánya, aki akkoriban nagyjából tíz éves lehetett.

Az útvonalat Ausztrián, Svájcon és Franciaországon keresztül tervezték meg, hogy gyönyörű tájakon utazhassanak oda-vissza. Már alkonyodott, amikor a svájci határátkelő után, megindultak délnek, Nizza irányába. Az éjszaka a francia Alpok nyugati nyúlványain, elhagyatott, hegyvidékes, sötét erdőkkel borított tájain érte őket, ahol lakott területeket nemigen lehetett látni. Egyetlen fényforrásuk az autó lámpája volt, illetve az égbolton élesen kirajzolódó telihold.

Hosszú kilométereken haladtak már így, amikor is a természet szavának engedelmeskedve, biológiai szükségleteik miatt meg kellett állniuk. Csakhogy a szerpentines, szakadékos, fekete fenyvesekkel körülvett helyen, nem sok kilátás volt arra, hogy találjanak egy helyzetnek megfelelő benzinkutat, ahol mindenki könnyíthet magán. Nem volt más választás, „szükség törvényt bont”-alapon félrehúzódtak a szalagkorlát mellé, hogy ügyes-bajos dolgaikat elrendezzék és elszívjanak egy szál cigarettát.

Mivel a lámpákon és a Holdon kívül nem volt más világításuk, nem mertek eltávolodni az autótól, hiszen nem ismerték a terepet. Így a kocsi előtt lett a férfiszakasz, a hátsó rész mögött pedig a női. Mivel mindig a gyerekek az elsők, ez esetben is a kislány fejezte be legkorábban a dolgát, és ő volt az, aki először figyelt fel az ijesztő hangokra. Ágropogást hallott és valami egészen mély morgást. „Valami van ott!” – szólt a többieknek, és a három felnőtt a jelzett irányba fordult.

Alig pár méterrel odébb a szalagkorlát bokrokkal fedett oldalán a növényzet megmozdult. A recsegő ágak között valami óriási, sötét árnyék settenkedett, miközben fenyegetően morgott, és nagy, világító szemeivel a család felé közeledett. El lehet képzelni, mennyire megrémültek. Pisilést félbehagyva, cigarettát elhajítva, pánikszerű gyorsasággal ültek az autóba, és azonnal kilőttek onnan, akár egy rakéta.

„Rémisztő volt. Még ma is kiver a víz, ha eszembe jut” – emlékezett vissza évekkel később a nagynéném. Megkérdeztem, nem látták-e az állat körvonalait, mire nevetve visszakérdezett: „Csak nem gondolod, hogy megvártuk, míg átlépi a szalagkorlátot?” Arra a kérdésemre, hogy szerintük mégis mi lehetett, ezt válaszolta: „Volt ott egy forráskút-szerűség, gondoltuk, talán inni jött oda és megzavartuk. Mi medvére gyanakodtunk, vagy talán farkasra. Mi más lehetett volna?”

Az ám, mi más lehetett volna? Csakhogy van egy kis gond ezzel a teóriával: az Alpokban nem élnek sem medvék, sem farkasok. Legalábbis hivatalosan nem. Bár igaz, hogy a déli, délkeleti részeken – többnyire Olaszországban és Szlovénia területén – nagy ritkán előfordul, hogy látnak egy-egy példányt farkasból, esetleg medvéből, de ez olyannyira elvétve esik meg, hogy nem is tartják számon. Vajon mennyi a valószínűsége annak, hogy pont egy ilyen ritka esettel volt dolguk?