Van valaki, akinek hasonló élményei vannak, és meg is osztaná? (Haláleset megérzése, majd egy furcsa véletlen. )

Ha leírnám a tudományos magyarázatát nem hinnéd el, hogy mitől van.

Ehelyett önigazolásképp valami természetfeletti dolgot keresel.

Majd lesz jó pár ilyen válasz, de az igazságtól elég messze lesz.

Csak nem pszichológus vagy?

Vagy pszicháter?

Mert akkor tudni kéne a választ is.

Bár attól függ mit tanultál!

de még mindig nem válaszoltál!

egyik kérdésre sem!

Kedves Kérdező!

Fogadd őszinte részvétemet Édesapád halála miatt!

A tiedhez hasonló, halálesettel kapcsolatos megérzésem nem volt soha, olyan viszont többször, hogy hozzám közel álló emberekkel kapcsolatban megéreztem, amikor valami nagy jelentőségű esemény történt az életükben (szerencsére pár kivételtől eltekintve inkább örömteli dolgok).

Nem is megérzésnek mondanám, inkább úgy tudnám leírni, mintha egy belső hangot hallanék a fejemben - nem a saját, valós fizikai hangomat, de nem is úgy hat, mint egy idegen hang, valami külső forrásból. Teljesen máshogy élem meg, mint egy-egy váratlanul felbukkanó gondolatot, ami átfut az agyamon. Leginkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy olyan, mintha egy nagyon határozott állítást "hallanék" arra vonatkozóan, hogy mi történt, vagy mi történik XY-nal, teljesen váratlan helyzetekben, amikor egyáltalán nem arra a bizonyos személyre gondolok, és utólag sem tudok felidézni semmi olyat, amiről esetleg bármi módon rá asszociálhattam volna (bár az, hogy tudatosan nem emlékszem ilyenre, nyilván nem jelenti azt, hogy teljesen kizárható lenne egy ilyen összefüggés.)

Nyilván van matematikai esély arra, hogy ezek mind puszta véletlenek, de nem hiszem, hogy így van, főleg, miután nem egyszer, és nem kétszer fordult elő eddig életemben.

Matekból a valószínűségszámítás volt az egyik kedvencem, és a legemlékezetesebb eset kapcsán utólag megpróbáltam nagyjából kiszámolni, hogy hány százalék esély volt arra, hogy az egyik legjobb, érzelmileg hozzám nagyon közel álló barátnőmmel éppen az a bizonyos dolog történik, és én ugyanazon a napon, ugyanabban az órában pont ugyanezt "halljam" a saját fejemben, egyfajta belső hangon (a percet nem tudtuk utólag egyeztetni, mert eszembe sem jutott felírni, annyira a hatása alatt voltam az egésznek még órákig, meg azon gondolkoztam, hogy vajon igaz lehet-e).

Nagyon, de nagyon kicsi szám jött ki, nem sokkal nagyobb, mint egy lottó öttalálatos esélye.

Attól, hogy még nem tudjuk a mikéntjét, működhet emberek között egyfajta telepátia. Az utóbbi években tapasztaltam meg olyan dolgokat, amik miatt egyre jobban el tudom képzelni, hogy a tudatalatti elméink között létezik valamifajta kapcsolat és kommunikáció, függetlenül attól, hogy mekkora a minket elválasztó fizikai távolság.

Baráti, ismeretségi körben van tudomásom olyan, bámulatos és elgondolkodtató esetekről, amikor gyerekek mondtak ki olyan dolgot, amiről nem szerezhettek tudomást a mi racionális elménk számára hihető és elfogadható módon.

Nagyon érdekesnek találom, hogy újjáélesztést végző orvosok, kardiológusok, traumatológusok egyre komolyabban vetik fel egy esetleges agyhoz nem kötött tudatosság létezését, mert egyre több olyan esettel szembesülnek, amikor a klinikai halál állapotából visszetérő páciensek olyan érzékelésekről számolnak be, és olyan dolgokról van tudomásuk (ráadásul nemcsak a közvetlen környezetükben, hanem tőlük nagy fizikai távolságban zajló eseményekről), amikről működő érzékszervek és kimutatható agytevékenység nélkül, lapos EEG görbével a ma elfogadott tudományos ismeretek szerint egyáltalán nem lehetne fogalmuk.

Írtad, hogy "elég materialista ember" vagy, de a személyes élményeid jó ideig arra késztettek, hogy másképp gondolkodj.

Ha esetleg foglalkoztat annyira ez a téma és nem zárod ki 100 %-ban annak a lehetőségét, hogy a létezésünk nem a fogantatással kezdődik és nem a fizikai halállal ér véget, akkor amennyiben szeretnéd, szívesen ajánlok néhány olyan könyvet, amiket én különösen érdekesnek találtam ebben a témában, mert olyan pszichológusok, illetve pszichiáterek írták őket, akik évtizedek óta foglalkoznak regressziós hipnózissal, és több ezer pácienesük esettanulmánya alapján jutottak igencsak érdekes és elgondolkodtató következtetésekre.

Ezek létezô dolgok. Azonban nem mûködnek mindenkinél. Ahogy a látásunk, hallásunk sem egyforma, úgy a belsô antennánk sem mûködik ugyanúgy.

Én többnyire (10 esetbôl kb. 8x) elôre tudom, ki telefonál. Már a csörgés pillanatában. Idônként pár másodperccel elôtte is. A haláleseteket többnyire "bizonytalan rossz érzésként" szoktam megélni, pl. rossz érzés síremléket látni, az illetô jut róla eszembe, és eddig a legfurcsább esetem az volt, amikor egy olyan ember halálát éreztem meg, akivel már 10 éve nem találkoztam, de aki nagyon fontos volt az életemben... Erôs, fiatal ember volt, semmi realitása nem volt, hogy meghaljon. Mégis tudtam, hogy már nincs köztünk, és ez késôbb beigazolódott.

A halálesetek után még egy ideig "érzem" a halott érzéseit. Tudom, hogy éppen boldog, mérges, felszabadult, vagy aggódó-e. Egy halott jelenléte különleges fizikai hatást okoz: 40 °C-ban is ráz a hideg, és borzong az ember.

Nem tudom bizonyítani. De aki szintén érzékel hasonlót, az tudja, mirôl beszélek.

Nálunk anyukám is intuitív: ô nagypapám halálát érezte meg. Aznap egész nap a papa kedvenc nótáját dúdolgatta, és potyogott a könnye... Késôbb azt mondta, érezte, hogy "elköszön".

Nálam mindez a macskákkal is mûködik. Ha igazán szoros kötelék van köztünk, ôket is megérzem, amikor elindulnak, akkor is, ha épp nem vagyok mellettük.

Nem szoktam ezekrôl beszélni. Vannak különleges dolgok az életben, amelyek által nem teljesen úgy állok én sem a halálhoz, mint az átlag ember. Egy ízig-vérig racionális lénynek azonban sosem mondanám, ô ugyanis tudatosan "csukja be" magát. A folyton lehunyt szemû ember pedig nem láthat színeket.