Sorsszerű lehet a magányom?

Elnézést kérek, hogy ide és nem a társkeresési problémákba írtam, de sokfelől hallok olyasmit, hogy vannak sorsszerű dolgok az életünkben, amit nem lehet kikerülni.

Volt hosszabb párkapcsolatom, mely 5 éve véget ért. A gyászfolyamatból felépülve később elkezdtem ismerkedni, társkeresni. Néhány elég balul sikerült affair után elengedtem a dolgot, mondván, hogy a túlzott akarás kontraproduktív lehet.

Namost a kérdésem annyi, hogy mivel nem vagyok csúnya, nem vagyok sem nyomulós, sem afféle "needy" típus, élem az életemet, de lehetséges, hogy tűélesen és halál következetesen "le vagyok tiltva" a kollektív tudattalanban arról, hogy bárkit is érdekeljek?

Az online társkeresőkkel megesett, hogy hónapokig zéró, azaz nulla találat, vagy érdeklődés felém. Az afféle szórakozóhelyeken való ismerkedés dettó. Olyan tűélesen max friendzone a nőknél.

Azért lep meg mindez, mert 4 éve már annak, hogy tudatossággal, személyiséfgejlesztéssel, önszeretettel és egyéb ilyesmivel foglalkozom. Meditálok is időnként, igyekszem a tiszta tudatot elérni. Még zen-nel is foglalkozom. Hozzáteszem, abszolút nem vagyok rágörcsölve a "csajozásra" de azért nagyon meglep, hogy tisztára olyan, mintha valami elvont rejtett taszítás lenne az aurámban. Haverkodni szeretnek velem, de mintha testileg olyan taszító lennék, mint egy azonos polaritású mágnes.

Kérem, hogy akiknek csak beszólogató, ellenségeskedő színvonalú válaszra telik, ne fárassza magát, ne raboljuk egymás idejét.

Arra vagyok kíváncsi, hogy más is élt-e át ilyet? Illetve lehet-e sorsszerű és áthatolhatatlan 'párkapcsokati tiltás' az ember karmájában?