Miért van az hogy néha úgy érzem hogy a körülöttem lévő embereken szellemileg és lelkileg túlnőttem?

Ha hasonló gondolkodású társat találsz magadnak hozzá, akkor semmi baj nincs azzal, ha így érzel.

Szerencsére a párommal ilyen szempontból 100%-ig egyezünk, néha naponta megállapítja valamelyikünk, hogy "mi vagyunk a négerek" :)

Csak így sajnos nem lesz igazi barátod sosem...

Én is hasonló cipőben járok... Hullámokban tör rám emiatt a depresszió, és elkezdtem pszichológushoz járni. Jókat elbeszélgetünk, és érti is, hogy mi van velem, de nem nagyon tud segíteni. Most még én is szeretném ilyen módon terápiásan megoldani ezt a dolgot, de attól tartok, majd neki is hazudnom kell... hogy már nem érzem olyan súlyosnak azt a távolságot magam meg a világ között... mert nem akarok gyógyszereket szedni...

Szerinte megvan az esély rá, hogy találok majd ilyen embert, akinél úgy érzem, "felér" hozzám.

De szeretném ezt hinni!

Velem ugyanez a helyzet - épp ezért lettem én a Kívülálló a családban, igaz, már kiskorom óta így van ez.

Nem azt mondom, szeretem őket, és tudom, hogy én sem vagyok valami keleti bölcs, aki 18 évesen már megértette a világ milyenségét, azt is tudom hogy nem vagyok olyan jó ember, amilyen lehetnék, hogy nekem is sok a hibám, és nekem sem könnyű az életem - de én akarok változtatni!

Ők pedig élik a maguk hétköznapi kis életét, hétköznapi problémáikat - mit főzzünk vacsorára? - és soha senkivel nem lehet valami komoly dologról beszélni. Hagyjuk azt, hogy a családunkban én vagyok jóformán az egyetlen, aki olvasni szokott - mondjuk úgy öt ember helyett is -, de kétlem, hogy a szellemi beszélgetésekhez csak műveltség kellene. Vallás, pszichológia, filozófiai felvetések - ezekről nincs önálló véleményük, vagy ha mégis, azt nagyon jól titkolják, nekem még nem sikerült kihúznom belőlük.

De nem csak erről van szó, hanem a jellemükről is: bosszúvágy, irigység, gyűlölet hajtja őket folyton.

És itt állok én egyedül, aki csak mosolyog és türelmesen csóválja a fejét a primitív kis problémáikon, de közben fáj, amiért nem látják a lényeget. Nem értik, hogy mi az a szeretet; minden akörül forog, hogy XY mekkora szemét, de emellett már eszükbe sem jut, hogy akármilyen szemét, azért meg kell hagyni, vannak tiszteletreméltó tulajdonság.

Miért nem tudnak úgy nézni valakire, hogy akarják benne keresni a jót?

Kedves kérdező!

Én ugyanebben a cipőben járok, és én is így kezdtem, de én magammal el voltam(nem beszéltem meg mással sohasem a dolgaimat, volt mi meghallgasson). Ahova pedig kilyukadtam az egy könyv. És itt meg is álltam, mert nincs szükségem több információra, ugyanis ez megadja mindet amire egy embernek szüksége van. Átadom neked is, és használd egészséggel. :)

Paul Brunton : Az Önvaló bölcsessége.

[link]

üdv és sok sikert.

25/F