A keresztények miért vetették el a reinkarnáció tanát, egyáltalán honnan ered, hogy a létforgatagból ki lehet lépni?

"Egyáltalán honnan ered, hogy a létforgatagból kilehet lépni?"

A reinkarnáció nem bizonyított, ugyanolyan hit kérdése, mint a menny úgyhogy mindkettő egy-egy embertől ered.

A keresztények nem az újjaszületés lényegét vallják, hogy tanuljunk fejlődjünk és egyre magasabbra jussunk. Nekik így a fejlődés azt mondanám semmit nem jelent és inkább egyajta állomásként, tesztként tekintenek a földi életünkre ami mind semmit nem jelent, mert a lényeg azután jön, hogy jól feleltünk és Isten befogadott minket.

A reinkarnációban, mint olyanban nincs konkrét jutalom, amennyire én tudom. A keresztények viszont a jutalomra vágynak. A boldogságra, amit csak Isten mellett kaphatnak meg.

Mert a kereszténység alapja az ábrahámita vallás, a judaizmus, abban prdig nincs reinkarnáció.

Tehát benne sem volt, nem pedig elvetették.

A judaizmusból származó keresztény vallás és a keleti reinkarnáció filozófiája lélekről szól ugyan, de ez a lét lélek-fogalom nagyon különböző, s valójában egyáltalán nem ugyanarról van szó. Csupán az európai eredetű civilizációba beszivárogtatott buddhista tan esetében próbálták összemosni, azonosnak tekinteni a kettőt, nem értvén a lényegi különbséget. A keresztény lélek az egyedi, és megismételhetetlen ÉN fogalmát, az emberi személy nem anyagi lényegét jelenti (az ÉN-tudatot), amely halálunk pillanatában az anyagi testben megszűnik létezni és azonnal egy nem anyagi testet kap a túlvilágon. Ezzel szemben a keleti lélek-fogalom az adott dolog (bármely tárgy is lehet, és bármely lény is) létezését, azaz a létben levését jelenti, és ez vándorolhat tetszés szerint, amíg végül el nem jut a Nirvánába. Utóbbi nem egy hely, hanem a nemlétezés állapota. Ha volna ilyen lelkünk is (és miért ne lehetne), akkor az vándorolhat, de ez nem a keresztény értelmezés. A keresztény lélek képtelen kilépni a létből. Arról azonban semmi nem szól, hogy ezt vele esetleg Isten mégis csak megtehetné a végtelen szeretetével, mert ha teremteni képes, akkor megszüntetni is.

Elhangzottak nagyon torz és téves vélemények a kereszténységről, mely kizárólag ateisták fejében létezik csak, és a hittételek olyasmit sohasem állítottak. Valójában, ha az ember a cselekedeteit az örökkévaló lelke tudatában végzi, akkor számolnia kell azzal, hogy halála pillanatában ítélet alá esik. Ez azonban NEM Isten ítélete. Ezt az ítéletet önmagáról hozza, mintha egy kívülálló személyként ítélkezne önmagáról. S ezen ítélet súlya az amely önmagára száll, és akár megakadályozza azt is, hogy az Istenhez tudjon lépni. Pedig Ő szeretettel várja, és teljes boldogsággal látná el örök időkre, ám az ember szabad akaratába nem avatkozik be, nem kényszeríti önmagához, noha mindent megbocsájt neki. Rajtunk múlik, hogy akadályt állítunk-e önmagunknak, mint a szerintünk leghitelesebb bíró, azaz saját magunk. Talán - de ez csak vélekedés - ilyenkor az Isten megadhatja nekünk - ha kívánjuk - a teljes megsemmisülést (azaz a Nirvánát), amennyiben képtelenek vagyunk elfogadni az Istennel együtt való, végtelen, boldog létet. DE akkor mi értelme volt az egész létünknek, ha nem vagyunk, és nem is emlékszünk létünkre, és az sem tud érdekelni, hogy mit tettünk, mit gondolnak rólunk? Az ilyen lét az önpusztító, értelmetlen lét.