Normális, hogy nem tudok belőle kiszeretni?

Beleszerettem egy férfi barátomba, másfél éve vagyok szerelmes belé. Próbáltam véget vetni ennek az érzésnek, de nem sikerült. Igyekeztem lefoglalni magam, kimozdulni, elfoglalni magam, másokkal időt tölteni, de nem sokat ért. Pár hónapra megszakítottam vele a kapcsolatot teljesen, de rá kellett jönnöm, hogy az sem jó, mert még mindig szeretem, barátként is hiányzik, neki is nagyon rosszul esett, persze megértette, de hiányoztam neki. A pár hónap alatt, amíg nem beszéltem vele, ugyanúgy szerettem őt, legfeljebb magamnak hazudtam ha azt gondoltam, hogy nem.

A barátomat azért szeretem ennyire mert a személyisége tetszik és nagyon kevés olyan ember van, főleg manapság, mint amilyen ő. A külseje csak azután kezdett érdekelni, nem amiatt szerettem bele.

Életem egyik legnehezebb szakaszában csak rá számíthattam szinte. Kevesen segítettek, támogattak, de akik igen, ők sem tudtak úgy, ahogyan ő. Elhunyt egy közeli hozzátartozóm és akkor pár hónapig nekem borzalmas volt, főleg neki köszönhetem, hogy ezen túljutottam. Amiatt is nagyon szeretem mert jobb ember lettem miatta és ő az egyetlen, aki ilyen jó hatással volt rám. Ez azért van mert ő mindenkihez máshogy viszonyul mint az átlag. Mármint az átlag akikkel én találkoztam. Sajnos sok emberben kellett csalódnom de ő a mások által okozott lelki sebeimet és traumáimat is meggyógyította.

A szerelemben is csalódtam, nem voltam szerencsés. Még mielőtt őt megismertem nagyon sokáig olyan férfiak tetszettek, akiknek én nem és olyanoknak tetszettem, akik nekem nem vagy már volt párkapcsolatuk, esetleg házasok voltak és olyanoktól nem akartam semmit. Máskor nekem nem tetszett az, akinek én tetszettem, de az illető ezt képtelen volt elfogadni és állandóan nyomult, ellenkező hatást ért el nálam, amikor ezt szóvá tettem neki, még fel is volt háborodva. A barátja lettem volna, de neki az nem kellett. Egy másik férfival meg kölcsönösen tetszettünk egymásnak, de sokszor megbántott, nem volt rám tekintettel, sok mindenben nem érdekelte a véleményem, titkolt dolgokat, szerintem még mindig egy volt szerelmébe volt szerelmes mert voltak ennek jelei, nekem az első kapcsolatom volt, de a szexet siettetni akarta, nem értette nekem miért olyan nagy dolog, pedig nem évekig akartam vele várni, utána belátta a hibáit, de nekem rosszul esett, hogy először nem volt rám tekintettel.

A barátaim is olyanok voltak, amilyenek. Egyikőjük elhagyott, pedig sosem bántottam meg, csak egyszerűen fontosabb lett neki a karrierje, ki is mondta, hogy néhány barátjára van ideje esetleg, de rám nem mert én kevésbé vagyok fontos és különben is a karrierjére kell koncentrálnia. Egy másik elment az egyetemről és utána a barátságnak is vége lett, de nem csak én hanem mások sem tudtak róla sokat, ők még annyit se mint én. Valakivel meg addig voltam jóban, míg minden úgy volt, ahogy ő akarta, egyszer szerettem volna ha nem nekem kell hozzá igazodni, fel lett háborodva, utána már csak akkor beszélt velem mikor muszáj volt.

Mások megbántottak úgy, hogy meg sem érdemeltem szerintem, velem nem törődtek, de mikor én segítettem nekik, az jól jött, ez a férfi, aki a barátom és beleszerettem, már régen is ismertem, csak pár évre megszakadt az ismeretségünk miattam. Annak ellenére, hogy nem törődtem vele sokáig, mégis megbocsátotta ezt (ne értsen félre senki, visszafogadnék én is régi barátokat ha akarnák), barátom lett, támogatott. Ez úgy indult, hogy mikor megtudta, mi történt velem, elhunyt a közeli hozzátartozóm, akkor maga ajánlotta a segítségét, pedig másokkal ellentétben rá évekig szinte semmi időt nem szántam, nem érdeklődtem iránta. Neki sírtam el a bánatom mikor egy másik férfi megbántott (az, akiről fent írtam, hogy első kapcsolat volt). Akkor még nem voltam belé szerelmes, de a barátom volt már. Vele mindig meg tudtam mindent beszélni, teljesen más felfogása van mindenről mint a többieknek, nagyon szeretetreméltó.

A személyiségébe szerettem bele, azért tetszik, mert olyan amilyen, de amikor más emberek csak fájdalmat okoznak nekem vagy akik nem, ők sem igazi barátaim, csak felszínes barátságok, akkor ez még jobban felerősíti a szerelmem iránta. Az lett volna a kérdésem az egésszel, hogy ez normális, hogy a mások okozta fájdalmak, csalódások ezt hozzák ki belőlem? Gondolom könnyebb annak kiszeretni valakiből, akinek nem az illető férfi (vagy nő) a legjobb barátja hanem van rajta kívül sok, akinek nem volt sok szerelmi csalódása és nem azt látja, hogy azon a férfin kívül szinte egyik sem volt vele igazán olyan, amilyennek kellene. Az lehet, hogy a férfi barátom soha nem csókolt meg és nem történt köztünk semmi, nem feküdtünk le soha, de nagyon megszerettem. A negatív tapasztalataim, nem csak párkapcsolati hanem az emberi kapcsolataimban, barátságaimban mind csak megerősít abban, hogy őt szeretem, nem olyan mint mások.