Van itt olyan, akinek a kötődési mintája: bizalmatlan-elkerülő?

Akinek van esze, az valamennyire távolságot tart az elején, ezzel nincs gond, vagy figyeli a másik mozdulatait, reakcióit, emberekhez való viszonyát, hogy dönteni tudjon.

Amit itt írtak, mindenkire jellemző, ezt hívják szocializálódásnak, amikor megtanuljuk milyen helyzetben hogy illik viselkedni, mit kell, illik mondani és mikor, akkor is, ha nem érzünk úgy. Mármint ha épp megkérték a kezed, nem fog egyből jönni az együttérzés, mert valakit kirúgtak, úgy örülsz magadnak, hogy minden más eltörpül mellette. Ritkán van, hogy kifejezhetjük az érzéseinket, de ilyet kell hagynunk magunknak, ez a barátság, annak is legbizalmasabb része(meg a párkapcsolat). Aki itt mondta, hogy 5-6 ember tudja, mit gondol valójában, az normális. Szélsőséges véleményeket tompítunk, és nem mondjuk mások szemébe, hogy genny alak vagy, hanem udvariasan megtűrjük, főleg, ha kolléga, igyekszünk másra koncentrálni, nem kell mindenkivel mély barátságot kialakítani, vagy ó véleménnyel lenni. A legtöbben pont úgy éreznek, mint amit itt írtatok. Szinte mindenki ilyen, ez az illem, a társadalmi szabályok, meg a saját jó érzékünk ahhoz, hogy beilleszkedjünk, a feszkót meg elmondjuk olyannak, aki meghallgat, vagy levezetjük sporttal, szexszel, ki mivel:) Utána már nem megcsapkodni akarjuk az ellenszenves embert, hanem csak fintorgunk magunkban, illedelmesen viselkedünk és távolságot tartunk, ha az indulat elmúlik. Minél többször beszélsz róla, annál könnyebben múlik egyébként.

Tök normálisak vagytok, mindenki ilyen. Egyesek indulatosabbak, mások kevésbé. Én pl kevésbé, de sok ismerős kevésbé. Én a sírással küzdök jobban, mások a dühükkel. A társas viselkedés szabályait mindenki beépíti, ki tudatosan, ki kevésbé tudatosan, örüljetek a tudatosságnak:)

Bántalmazók ilyenek.

Bizalmatlanok es véletlenul sem tudnak viselkedni hogy komoly kapcsolatuk lehessen

Nálam ez abban nyilvánul meg, hogy nem tudok hosszútávú kapcsolatot fenntartani. Annyira félek attól, hogy elhagynak, hogy nem kellek, hogy nem vagyok elég jó, hogy el se merek kezdeni kötődni valakihez. Amint igazán komolyra fordulna a dolog, inkább kihátrálok vagy elkezdek mással ismerkedni és kezdődik az egész elölről. De végre felismertem a problémát és kezeltetni is szeretném magam, mielőtt úgy öregszek meg, hogy csak repültem virágról virágra, de semmi érdemlegest nem értem el senkivel…

A fura az, hogy ennek ellenére nem vagyok önbizalomhiányos, csinos sportos nő vagyok, diplomás, humoros jókedvű, odaadó, tehát tisztában vagyok az értékeimmel, mégis mindig attól félek, hogy nem vagyok elég jó valakinek.

Ja és abból eredhet, hogy kiskoromban anyukám sokat dolgozott akár heteket is külföldön. Többet volt távol, mint velem.