Lehet, hogy emiatt visel meg ennyire, ha valaki elutasít/szakít velem?

3 éve annak, hogy 2 hónap után kidobott egy férfi, viszont a mai napig ha meglátom az új párjával (azóta együtt vannak) egyszerűen megszakad a szívem, remegni kezdek, pánikroham szerű tüneteim vannak. Úgy érzem, felőle meg is halhatok, a lényeg, hogy ő boldog az új párjával, én semmit nem számítok, viszont a másik nő a világot jelenti neki. Őt lehet szeretni, engem pedig nem. Előtör az a régi gyerekkori érzés, amikor apám lelépett a kistestvéremmel, (8 éves voltam). Addig imádott engem is, de aztán anyával elváltak, és megváltozott, azt mondta csak a tesóm költözhet hozzá, mindennel elhalmozta, ezer képet posztolt, hogy ő az élete, és mindennél jobban szereti, engem pedig fel sem hívott soha azóta sem, én pedig hiába kerestem. És gyerektartást sem fizetett. És amikor meglátom ezt a férfit a párjával, csak arra tudok gondolni, hogy én nem számítok, kevés vagyok, nem vagyok méltó a szeretetre. Egyszer 16 éves koromban az utcán összefutottam apámmal és a tesómmal. Amikor elsétáltak előttem boldogan, összeölelkezve, hatalmas ruhás zacskókkal a kezükben, és nem akartak észrevenni, életem legfájdalmasabb pillanata volt. És mintha az törne fel ilyenkor újra. Túl lehetek ezen valaha?