Van itt olyan, aki a házassága felbontása után jött rá, hogy sokkal jobb volt a házastársával? Megpróbáltad visszaállítani vele a kapcsolatot, vagy beletörődtél? Meséld el!

Nem, nem, nem erre gondoltam! Inkább valami olyasmire, amikor valaki hirtelen indulatból -dühből, sértődöttségből, megbántottságból-, borítja a házasságot. Pedig szeretik egymást. De nem látnak az egymás iránt érzett felkorbácsolt indulatoktól. Éppen ezért nem is gondolkodnak, csak cselekednek, válnak, szétmennek, új kapcsolat stb. Aztán, egy idő után jön a lehiggadás, az indulatok elcsendesedése, és az ember legszívesebben a fejét verné a falba…

Mert mi a biztosíték arra, hogy a másik emberrel nem lesznek problémáim, nem okoz kisebb-nagyobb sérelmeket? Ilyen nincs, minden kapcsolatban osztjuk egymásnak a „bántásokat”. (Az más kérdés, hogy megéri-e elviselni a másiktól. Szeretem-e, ragaszkodom-e annyira hozzá. Vagy belátom-e, hogy én se vagyok hibátlan, ugyanúgy megsértettem én is.)

Tehát, oltári hibának tartom, ha azonnal felborít az ember mindent azzal, hogy majd a következővel jobb lesz! Ugyan miért lenne jobb? Akkor is ugyanaz az ember leszek, ugyanazokkal a hibákkal, amiket nem biztos, hogy beismertem magam előtt, és ezért valószínűleg el is követem őket….

Munka nélkül nincs jó kapcsolat. Alapállás, hogy dolgozni kell rajta, észre kell venni a másikat, nem pedig élni mellette bekötött szemmel. Ha a két ember között él a bizalom, a szeretet, akkor érdemes felejteni. Mindig nem állhatok odébb, hogy majd csak találok valakit, aki nem okoz nekem felejtenivalót. Létezik egyáltalán ilyen ember?

A kérdés csak az, hogy mi van akkor, ha már ott az új kapcsolat.