Van itt olyan anyuka aki boldogtalannak érzi magát?

Voltak bologtalan napjaim, heteim, honapjaim (gyermekem szuletése után). 3 és fél éves, jelenleg 32 hetes terhes vagyok a tesoval.

Hiányzott, hogy nem tehetem azt mit akarok, akkor amikor akarom.

Kislányom nagyon sírós volt az első fél évben. Sokszor voltunk vele orvosoknál, kórházban...

Kikészültem az aggódás miatt, illetve a sírás miatt is. Egyszerűen mindig sírt, már fájt tőle a fejem. Naponta végigordított 10-12 órát! Komolyan azt hittem, hogy előbb-utóbb elpattan az agyam.

Amúgy mai napig nem tudjuk mi baja volt. A dokik is csak néztek tehetetlenül. Talán hasfájás, talán reflux, talán valami más...csak találgattak.

Nagyon sajnáltam őt, és közben nagyon utáltam az egész helyzetet.

Zavart a tehetetlenség, az aggodalom, a félelem.

Nem gondoltam volna, hogy az első "szép" babás hónapok, ilyen rosszak lesznek.

Nem voltam boldog egy cseppet sem, és az egész mély nyomot hagyott bennem.

Én próbáltam tenni ez ellen, de amikor végre mosolyogtam, újra sírás és ordítás és szenvedés következett, én meg megint nem tudtam boldog lenni...

Na, de aztán eltelt fél év, és mintha kicserélték volna a kislányomat.

Elragadó kis hölgy lett belőle. Lassan másfél éves, és nem kívánhatnék jobb gyereket. Egy igazi kis mosolyalbum lett.

Én többször hónapokig gondoltam, hogy megbántam, hogy gyereket vállaltam, úgy éreztem magam tettem tönkre az életemet. Igaz, nagyon rásegített az, hogy az apjukkal óriási volt a szerelem előtte, és amikor ők jöttek, minden tönkrement köztünk. Elhagyatottnak éreztem magam egy erőn felül vállalt projectben.

Azóta újraépítettem magam, visszajött az önbizalmam, vannak új céljaim amikbe belefér a család, megint szeretem magam, és törődöm magammal, és a férjem is visszaszeretett belém. Meg kellett ráznom magam, és újragondolnom az egészet.

Neked mi a bajod?

Én nagyon gyakran érzem magam boldogtalannak. Azt hittem, hogy az anyaság nálam is olyan rózsaszín köd lesz... másra számítottam.

Kislányom 17 hónapos, és vannak napok, amikor annyira de annyira nem akarom ezt az egész anyaságot...

Tenni nem tudok semmit, próbálom máshogyan felfogni a dolgot, próbálok pozitívabban hozzáállni, hiszen a kislányom nem tehet arról, hogy megszültem. Amikor terhes voltam, annyira más volt minden, akkor nagyon vártam a babát, nagyon vigyáztam is rá. Most is vigyázok rá és szeretem, de érzem, hogy ez nem az az igazi erős anyai szeretet, amit ilyenkor érezni kellene.

Én nagyon boldogtalan vagyok,mert a férjem nem a legjobb férj és nem is túl jó apa.Emelett nagyon kevés a pénzünk és ez rossz idő,hogy ki sem tudunk mozdulni még rátesz egy lapáttal.Egyetlen boldogságom a 19 hónapos kislányom,de sajnos Ő is nagyon nehezen viseli ezt a hideg időt,hogy nem tudunk sokat kint lenni,így mostanság Ő is nyügi.

Apjával már menthetetlen a dolog,de nincs hova mennünk..így a gyerek miatt maradunk,mert Őt nem vihetem az utcára.

ma 21:14

Nálunk is ugyanez volt/van.

Sürgősségi császár. (azt hittem csak én sírok máig emiatt. Na nem minden nap, de volt hogy felriadtam álmomból :((

Apa mondjuk azóta nem megy bálba, de üléseken és a protokoll rendezvényeken meg kell jelennie. Sokat túlórázik, mostmár úgy csinálja, hogy inkább hajnalban megy korán, amikor alszunk, hogy délután itthon lehessen.

Ugyanúgy érzem magam, mint te, tehát nem vagyok boldogtalan, sőt! Csak olyan magányos, néha....

Nekem is sürgösségi császárom volt 12 óra szenvedés után és nehezen dolgozom fel kislányunk 2,5hónapos és imádom őt meg a páromat is csak hiányzott a megértés engem testileg egyáltalán nem viselt meg a műtét hanem lelkileg de pont emiatt nem ért meg senki,anyósom fel sem fogja min mentem keresztül,meg sem kérdezte hogy vagyok csak a kislány érdekelte meg hogy a páromat hogy megviselte,mivel ő ott volt végig, ő meg is érti,én már este 6-kor talpra álltam pedig reggel 8:17kor volt a császárom onnantól kezdve nem pihentem pörgök a mai napig.Sajnos e miatt azt hiszi mindenki hogy ez semmiség de én lelkileg tropa vagyok semmi önbizalmam és magányos vagyok.Apa sokat dolgozik hétvégén tudunk úgy többet együtt lenni,de akkor is a kislánnyal foglalkozunk nem egymással.Hétköznap meg anyósomon töltöm ki a mérgem és a bánatom ő meg megsértődik.

Be vagyok zárva a négy fal közé az idő miatt egyedül meg nem mehetek sehova mert nem hagyhatom anyósra a kislányt mert nem meri még megfogni sem nem hogy megitatni vagy megetetni.A szüleim meg messze vannak bár első hetekben anyukám itt volt de most nincs.:(

Mióta elapadt a tejcsim meg még rosszabb anyának érzem magam mint előtte,csak pár cseppet tudok adni neki de azért rá teszem még mert úgy gondolom hogy minden cseppje arany de ebben is meg kaptam ma anyóstól hogy ö ennyiért nem is erőlködne az semmit nem ér.Ez nagyon rosszul esett ismét.

Mindegy remélem túl leszek rajta lassan elkezdek tornászni meg fogyózni ha már nem tudok szoptatni aztán csak vissza jön a jó kedélyem,mert mikor a kislányomra nézek tényleg mindent elfelejtek viszont mikor alszik minden eszembe jut és sírok.:(