Normális az, hogy így érzek?

Persze.

Nekem mikor a második lányom született, akkor a korházban azért bögtem megállás nélkül, mert úgy éreztem, hogy a picivel megcsalom a nagylányomat. Konkrétan annyira ellenszenvet éreztem a kicsi iránt, hogy nagyon látni sem akartam volna. (persze végig mellettem volt, és erösen mondtam, hogy cska a hormonok teszik velem)

Aztán nagy nehezen elmúlt, most már mindegyiket ugyan úgy szeretem.

Nekem is vannak ilyen gondolataim, hogy már most sajnálom szegény kisfiamat, hogy milyen csalódás fogja érni, ha hazajövök egy másik babával, aki ráadásul itt is marad, és sokat kell vele foglalkoznom.

De remélem ha meglesz a kistesó, akkor minden a helyére fog kerülni, és nagyon igyekszem majd, hogy minél kevésbé viselje meg. Persze gondolom nem lesz egyszerű, de azt gondolom, hogy hosszú távon viszont nagyon jó, ha van az embernek testvére.

De én is sokat gondolok erre sajnos.