Szülők, ti nem tartjátok elhibázottnak ezt a "mindent megadni, amiben nekem nem volt részem" szemléletet?

Ugyanazt gondolom, mint általában: arany középút.

Le fogok ülni társasozni a gyerekemmel, megismerem a barátait, lesznek közös élményeink mert nekem azt a szüleim nem adták meg és nagyon hiányzott. De közben figyelni fogom az ő személyiségét, figyelembe veszem a kéréseit, nem kényszerítem rá a dolgot.

Lakást is szeretnék nekik venni, egész egyszerűen azért, hogy amit hitelre vagy albérletre költene azt költhesse magára, utazásra, hobbira, a gyerekeire stb. De nyilván csak akkor, ha van annyi keresete hogy egyedül fent tudja tartani.

Érzelmileg nem. Minket a testvéreimmel nagyon türelmetlenül, poroszosan neveltek. Sosem hallottuk a szüleinktől, azt hogy ügyes voltál, büszke vagyok rád, szeretlek. Sosem mentünk együtt sehová, semmilyen programra. Néha jó alaposan el is vertek minket, hajtépéstől nadrágszíjig volt minden...

Olyan kapcsolatot szeretnék a gyermekeimmel, ami a szereteten, bizalmon, egymás tiszteletén alapul.

Anyagilag biztosan támogatnám, ha ez nem erőn felül történik. Ha jól tanul, megbízható, nem link, és megtehetem, biztos kapna autót, no nem vadi új bömbiről beszélünk, hanem egy pár éves használtról. Ha lakást nem is tudnék venni nekik, azért valamilyen módon segíteném, pl. bútorok vásárlása, esetleg lakáskasszába fizetés.

Valahogy nekem nem fér a fejembe, hogy amíg kicsi, dolgozunk, tépünk, hogy neki jó legyen, jobb legyen, ha pedig felnőtt, ne segítsük, mert ha nekem szar volt, legyen neki is az...

Én nem tartom okvetlen elhibázottnak. Ez igazából gyerekfüggő. Van aki ha soha semmit nem kap a szüleitől akkor is dologtalan lesz, és lusta, nem fog megdolgozni semmiért, viszont van aki megkaphat mindent, akkor is normális, dolgos ember lesz belőle.

Nálunk például a férjem szülei fizetük nekünk az autó törlesztőrészletét, nekem pedig lakást vettek a szüleim. Tudjuk hogy mennyire iszonyatosan szerencsés helyzetben vagyunk. Becsületesen megdolgozunk a kis jövedelmünkért, és spórolunk gőzerővel a gyerkőcnek, hogy egyszer majd mi is tudjunk neki segíteni elindulni az életben egy lakással. Reméljük sikerül majd. Aztán lehet hogy nagy kincsnek fogja ezt értékelni, lehet hogy természetesnek veszi.

Én magamból kiindulva úgy gondolom hogy nem elhibázott, mert tudjuk micsoda nagy dolog a mai világban hogy nincs hitel a nyakunkba, vagy nem kell albérletet fizetni, és nem úgy vagyunk hogy továbbra is mindent elvárunk a szülőktől, hanem úgy alakítjuk az életünket, hogy lehetőleg soha ne kelljen segíteniük nekünk anyagilag.