Normális, hogy 30 felett még mindig nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék a közeljövőben gyereket vállalni?

28 vagyok, most várom az első babánkat. Bennem is volt kétség bőven. Nem azért, mert nem szerettem volna babát, inkább magamban nem voltam biztos. Féltem, hogy nem tudok neki mindent megadni, amit kellene, nem lesz hozzá elég türelmem, és el se tudtam képzelni, hogy fog beleférni az időmben.

Kicsit önző is voltam, mert valahogy nem akartam felhagyni a kényelmes életemmel.

Aztán elkezdtünk próbálkozni, és nem jött össze. Rögtön tudtam, hogy nekem kell egy gyerek, és bármire képes lennék érte.

Amikor nagy sokára összejött, szerintem én voltam a világon a legboldogabb. 39 hetes vagyok, napok választanak el a szüléstől, de annyira szeretem már most ezt a picit, hogy elmondani sem lehet.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer lesz egy ember, akiért bármit, akár az életemet is feláldoznám.

Sztem nem gond, nem vagyunk egyformák. Vki már 20 évesen késznek érzi magát, vki jóval később. A lényeg,h ne elvárásoknak akarjon megfelelni az ember.

Személy szerint én akkor tudtam biztosan,h készen állok rá, amikor azt éreztem,h milyen jó lesz a gyerekünknek,h mi leszünk a szülei :)

A férjem nekem is mondta már korábban is,h felőle lehetne már gyerekünk. De mindig hozzátette,h igazából tőlem függ, mert az én életem jobban megváltozik. Ez igaz is.

33 éves vagyok, féléves a pici fiúnk :D

34 éves koromig eszembe se jutott, hogy bevállaljak gyereket, bár tudtam, hogy szeretnék, mindig tudtam ezer okot, hogy miért nincs még itt az ideje. aztán becsúszott (tartós párkapcsolatban persze) és természetes volt, hogy megtartjuk.

azelőtt nekem bőven elég volt bármilyen gyerekből 10 perc, persze nagyon édesnek, aranyosnak, szorakoztatónak, szeretnivalónak láttam a gyerekeket, de nem volt hozzájuk sok türelmem.

úgy 30-ig folyamatosan buliztam, már ugyan csillapodott, de a shoppingolások, házibulik, barátnői traccspartik, utazgatások azért kellettek folyton.

ráadásul a munkám stresszes volt, volt másodállásom is, sokat ittam, sokat cigiztem, két végén égettem a gyertyát, nem fért volna el egy gyerek.

és akkor megtörtént a csoda - így mondom, mert tényleg nem sok esélye volt a gyereknek a fogantatásra (életmód + fogamzásgátló + egészségügyi...)

megszületett a kisfiunk, és megtudtam, mi is az igazi boldogság, a tökéletes élet, mi az, hogy élni valamiért.

azt gondolom, hogy mindennek eljön az ideje, pont harminc évesen én is úgy voltam, ahogy te, sőt, talán még messzebb is a gyerekvállalás gondolatától.

szerintem még ráérsz, de azért azt tudd, hogy ha később szülsz, akkor már a régi bulizós életedhez még később térhetsz vissza, hisz gyerek mellett 4-5 évig azért nem lehet dorbézolni - szerintem. úgyhogy nem kell persze elkapkodni, de ha 40 évesen szülsz, akkor újból bulizni már nagyikorban, 44-45 évesen mehetsz megint, ezt ne feledd :) :) :)

ha nem jött volna össze, így 36 évesen se mentem volna a dolgok elébe, most hogy viszont így alakult, most azt tanácsolom neked, azért 35-ig vállald be. ha előbb jön az érzés, akkor előbb persze, de 30-nál még nem gond. sőt, negyvennél se, csak hát igen, az, hogy mikor mész vissza a régi kerékvágásba, az azért inkább számít, én úgy vettem észre magamon.

100%-osan sose biztos, hogy leszel e kérdésben.

amúgy még attól se ijedj meg, hogy ha azzal jön majd valaki, hogy idő, míg teherbe esel, mert az én példám pl. ezt megcáfolja (de ismerőseim is max 6-8 hónapot vártak átlag)

szóval ha egyszer elkap az érzés, hogy jó lenne, és a párod is így gondolja, szerintem vágjatok bele, legalábbis szerintem 35 évesen érdemes az elsőt megszülni. (aztán majd esetleg jön a többi) :)

Hát kedves kérdező, azt hiszem egy sorstársra akadtál, mintha én tettem volna fel a kérédést.

Én most leszek 30, és egyfolytában azt kérdezem magamtól, hol marad az anyai ösztön, jönni fog ez valaha?

Nekem is kb. 3 éve van egy nagyon jól megfizetett állásom, plusz emberekkel dolgozom, amit imádok, és a sok-sok nyüzsgés forgést ami vele jár, mellette utazgatunk és élvezzünk minden együtt töltött percet a férjemmel, tényleg nagyon harmonkus kapcsolatunk van, kop-kop-kop. DE..azt érzem mégis hiányzik valami, nem teljes az életem- életünk...talán tényleg egy gyerek? Nem tudom...Férjem már nagyon szeretne, én egyszer igen, egyszer nem. Önző vagyok rettenetesen, mert féltem az eddigi életem, félek, hogy nem jut időnk egymásra, félek hogy megszűnik a közöttünk lévő harmónia, a kényelem...és nekem sincs semmi segítségem,mert külföldre költöztünk, így tényleg csak mi 3an lennénk, vagyis inkább én és a baba, mert a férjemnek dolgoznia kell...ha tudnád mennyit örlődöm, hogy képes vagyok én egyáltalán erre, hogy félérevonuljak, minden mást előrébb helyezzek mint saját magam...nem tudom.

Viszont tegnap megbeszéltük, hogy beadom a derekam, és legyen ahogy lennie kell....de egy valamiben biztos vagyok, ha jön, nagyon nagyon fogom szeretni, és ez az ami erőt ad, és bíztat.

Nagyon sok hasonló szituban lévő nővel beszélgettem, és mind azt mondták, hogy még a szülőágyon sem voltak benne biztosak, hogy jól döntöttek-e, de miután megszületett a picur, egyik sem cserélné le az új életét, sőt inkább azt sajnálták, hogy miért nem mertek előbb belevágni. Na szóval tudom, hülyén hangzik, de ez nekem nagy nagy biztatás, és remélem hogy az anyaság közelettével az ösztönök is jelentkeznek..

Tudom, hogy ezzel nem sokat segítettem, de gondoltam leírom, hogy nem vagy egyedül, mások is éreznek hasonlóan.