Akinek gyereke lesz az automatikusan felnőtté válik?

Pont ma mondta a férjem /viccelődve/, hogy olyan vagyok, mint egy gézengúz kisgyerek. Birkóztam, játszottam, kacagtam a 3 éves fiammal és a másfél éves lányommal a szőnyegen. A férjem többször kért tőlem valamit, én pedig mindig csak annyit válaszoltam, hogy: Mindjááárt! És folytattuk tovább a birkózást. Észre sem vettem, hogy pont ugyanúgy a fülem botját sem mozdítottam, ahogy a gyerekeim sem szokták, amikor benne vannak nyakig valami jó mókában.

Nekem az a saját magamról szerzett benyomásom, hogy nyilván benőtt a fejem lágya, amikor megszületett a fiam, számtalan korábban félvállról kezelt dolgot sokkal komolyabban veszek, sokkal szilárdabb értékrenddel rendelkezem, mint azelőtt stb...

Viszont éppen az anyaság tanított meg arra, hogy a mának éljek, becsüljem meg a pillanatot, mert egy-egy ilyen önfeledt birkózás-kacagás lesz a legszebb emlék majd azokban az években, amikor a gyerekeim már mind szanaszét lesznek a világban. Rájöttem, hogy nem szabad túl komolyan vennünk magunkat, mert akkor hajlamosak vagyunk befeszülni, és így olya mindennapi csodák mellett sétálhatunk el, mint a gyermekeink csilingelő kacagása, ölelése vagy pusztán az a tény, hogy szúkségük van ránk, meg akarják osztani velünk, a szüleikkel a felfedezéseiket.

Szval szerintem az csinálja jól, aki mer gyermek maradni, nem rejtőzik a túl komoly felnőttek álarca mögé. Erre törekszem minden nap.