Hogy érzitek, sokat küzdöttetek, hogy gyereketek legyen? Kinek hol a határ, mit áldoz be érte?

Az elsőért nem, mármint magáért a teherbeesésért nem, mert "meglepi" baba volt, bár azért lássuk be, számíthattam rá :D

A kisebbikért valamennyire azért igen, másfél év próbálkozás után sikerült, jártunk meddőségi központba is, gyógyszeres segítség mondjuk elég volt szerencsére. Úgyhogy olyan nagy küzdelem nem volt, csak inkább lelkileg. Én hajlandó lettem volna elmenni a lombikig, szerencsére nem került rá sor. Szeretnénk harmadik babát is, bízom benne, hogy vele egyszerűbb lesz.

nekem a gyerek apjához vezetett a rögös út, úgy éreztem, hogy szószerint a poklok poklát is megjártam évek alatt olyan férfiért, aki végre szívből szerelemből akar gyereket és még ő beszél rá

évekig lőttem mellé a férfi választásommal. a legutolsó után már feladtam, apácának is beálltam volna.

aztán kimentem külföldre, a közvetítő átvert, aztán a munkaadók, sokszor lebegtem "élet halál között", belerángattak peres ügyekbe is, azóta sincs minden kitisztázva, és ott is belefutottam komolytalan kapcsolatba és egy jó erős, talán a legemlékezetesebb szakítós fájdalomba a végén.

ezek után kényszerből stoppolnom kellett, felvettek, "elraboltak", (haza helyett strandolni vittek), hónapokig próbáltam lekoptatni a "főnök srácot", de ezek után bizonyítani akart, hogy ő nem olyan, meg etc, egyszercsak szerelmes lettem...én, aki kimondta már, hogy soha többet...ilyet...ha nem velem történik, el sem hiszem

és ahogy telt az idő, jött a kisangyal is :)

*a történetemben amiket kibírtam, a pszichológus(ismerős) azt mondta, 10-ből ketten tudnák csak utánam csinálni, a többiek nem bírnák ki, amiken átmentem.

visszanézve olyan, mintha minden átok nem lett volna véletlen. mintha csak teszt lett volna, hogy megállom e a helyem, képes leszek e az anyaságra.