Anyukák, apukák! Számotokra mi a legnehezebb és a legkönnyebb, legszebb dolog a gyermeknevelésben?

Ez mindig relatív.

Pl. mikor a baba pici, nem mindig csupa öröm, ha fürdetni vagy etetni kell, esetleg öltöztetni egy forgolódó, kapálózó sajtkukacot, mielőtt megfázik. De utólag belegondolva ez az időszak megszépül valahogy mégis.

Ez minden korszakban így működik nálam.

A gondokkal ott és akkor kell megküzdeni, és nem azon rágódok, hogy mennyivel nehezebb volt, mikor órákig sírt ha fájt a hasa, vagy hogy lesz ez még így se, mikor kamaszodni kezd. Ott és akkor az érdekel, hogy épp hisztizik a boltban, hogy neki csoki kell ebédre.

Aztán mikor a dackorszakból kilábal az ember, nem ezek ugranak be elsőre, ha visszagondol, hanem hogy kimentünk a játszóra, hogy csodálkozott az állatkertben, milyen édesen magyarázott hatalmas butaságokat, én meg megszakadtam a röhögéstől.

Minden időszaknak megvan a maga szépsége és nehézsége, és mindig az tűnik a legnehezebbnek, amiben éppen nyakig benne vagytok. Két-három gyereknél, mindig úgy érzed, hogy a nagyobb gyerekkel az az időszak nem tűnt ilyen macerásnak...

Anyagilag egyértelműen az az időszak nehéz, amíg otthon vagyok a picivel, és a bevételem kevesebb.

Nekem az is nehéz volt, mikor vissza kellett kecmeregni a munkaerőpiacra, és nem sikerült azonnal. (Egyébként nagyon-nagyon szerencsés vagyok, mert mire a három évet betöltötték, mindig találtam olyan állást, ami megfelelt a legtöbb szempontól.)

Minden időszak könnyebb, ha nem azon pörögsz, hogy mi a rossz benne éppen, hanem tudatosan kiélvezed azokat a perceket (néha csak pillanatokat), amik szépek.

Egyértelműen az a legnehezebb, amikor a három kisfiam veszekedik egymással, netán verekednek is.

Az, hogy folyamatosan rivalizálnak, annak dacára, hogy nincs nálunk megkülönböztetés, mindenkivel egyformán éreztetjük a szeretetünket, és egyformán foglalkozunk.

A legszebb dolgot nehéz lenne megnevezni, kiemelni! Hisz annyi van!

legnehezebb, hogy betegen, fáradtan, esetleg lumbágóval is ugyanúgy toppon kell lenni, ellátni, stb mert nem érdemli meg a türelmetlenséget, az anyai stresszt (főleg segítség híjján)

legkönnyebb, amikor önállóan eljátszik gyerek/bababiztos területen (nincs konnektor vész, éles asztalsarok vész, stb)

legszebb dolog érdekes módon nálam tudatos, amikor átérzem(időt szánok érzelmekre csak leülni és csak nézni őt)és szóval átérzem, hogy ő az aki legjobban szeret a viláos és viszont, hogy mekkora kincs valójában ez a múló gyermekkor, hogy velem akar aludni, vagy a szoknyámon csüng és mindenért hív, mert én vagyok a minden, az egész világot jelentem neki. ez a tiszta őszinte valódi önzetlen szeretet csak gyermekekben létezik. amikor "rossz" is, igazából csak játszik, soha nincs bennük szándékos rosszakarás, nem a másik fájdalma, hanem a másik öröme élteti őket, míg az élet meg nem rontja( vagy tanítja őket).

legszebb pillanatok, amikor babaként is érti, érzi, hogy szereted és mosolyával viszonozza

vagy írhatnám a neten olvasottakat, hogy a szeretet halálból is képes visszahozni. (anyuka kómában, vérkeringés leáll, orvosok lemondanak róla, gyermekét odateszik és magáho tér..vagy fordítva, diagnosztizáltan meghalt kisbabát, átöleli az anyuka és megmozdul a kis keze, vagy lábujja és visszajön. én annyikat hüppögök ilyen sztorikon..

*még annyit, ezt a szeretet én anno még gyermektelenül nem is értettem. kérdeztem egy anyukát mégis mi jó egy gyerekben, miért jó vállalni és azt mondta, hogy amikor azt kapja, hogy szeretlek anya, az mindent megér.

bennem csak az a gondolat suhant át, nem vagyok én szeretethiányos, hogy egy gyermektől nekem ez hiányozzon..

csak akkor értettem meg mi is ez, amikor gyermekem lett.

amikor sírt, az hiányzott, hogy boldog legyen, mert a boldogságát akartam, nem szenvedni hoztam őt közénk. és szépen lassan a legnagyobb érték lett a gyermek, amit valaha is megtapasztaltam.

A legnehezebb, hogy MINDIG készenlétben kell lenni, és SOHA nem lehet a saját igényed az első. Pl. ha én éhes vagyok, de a gyerek mondjuk már brutál fáradt, csetlik-botlik, sír, nyűglődik, nem leülök komótosan vacsorázni, hanem előbb lefektetem aludni. Vagy amit írtak előttem, ha beteg vagyok, lóg a belem, és legszívesebben csak döglenék, nem tehetem meg, mert őt bizony el kell látni. Bármilyen fáradt vagyok is, nem aludhatok, ha ő nem alszik. Szóval mindig a gyerek után jössz te. (Kivéve, ha apja otthon van épp, és átveszi egy kicsit). Ez nem lepett amúgy meg, tudtam, hogy ezzel jár a gyerekvállalás, de amikor tényleg nagyon kivan az ember, akkor elég szar tud lenni, hogy akkor is csinálni kell.

A legkönnyebb... nem tudom. Én összességében nem érzem nehéznek ezt az egész gyerekezősdit (bár még csak 14 hónapos a lányom, és nincs több gyerekem). Nagyon nem jó alvó, nehézkesen megy az evés, szóval nem az a mintagyerek, ennek ellenére élvezem az anyaságot, tök jól megvagyunk, már ahogy megszületett, szinte azonnal sikerült egymásra hangolódni, úgyhogy én sosem éreztem egy kimerítő küzdelemnek az egészet, meg nem volt soha olyan, hogy a túlélésre hajtok, mint amiről sokan beszélnek. De ha nagyon akarok valami könnyűt mondani, könnyű az, hogy mióta mászik, pláne mióta jár, néha alszik nappal 2 órát egyben, és akkor letehetem a seggem nyugodtan :D Vagy könnyű, hogy nem gond vele egész napos programot csinálni, mert kiegyensúlyozott gyerek, és bárhol jól elvan, csak anya vele legyen, nem nyűglődik, hisztizik stb.

A legszebb... amikor elmentem valahová fél órára nélküle, hazajövök, meglát, felcsillan a szeme, és boldog mosollyal rongyol felém. Amikor lefekvés előtt összebújunk szopizni még egyet. Amikor hordozókendőben alszik rajtam a legnagyobb nyugalomban. Amikor reggel ébredezik, és már csukott szemmel mosolyog, mert tudja, hogy ott vagyok mellette. Amikor kapaszkodik belém a kis kezével. Amikor puszit dob, amikor játék közben csak úgy odajön és megölel. Szóval azt hiszem az, amikor látod/érzed rajta a szeretetet és a ragaszkodást, és hogy ilyenkor még te vagy neki a világ közepe.

Érzelmileg:

- legnehezebb: reggelente a otthagyni őket oviban/bölcsiben

- legszebb: nem is tudok egyet kiemelni annyi van, igazából minden együtt töltött percben van valami nagyon jó

Anyagilag:

- legnehezebb: mindent megadni nekik, amire csak vágynak

- legszebb: imádom látni az arcukon, amikor megkapnak valamit, amit szeretnének (nem kifejezetten nagy dolgokra kell gondolni mindig!)

Szellemileg:

- legnehezebb: munka után is figyelni rájuk, arra amit mondanak, "szórakoztatni" őket és érdeklődést mutatni mindenre

- legszebb: amikor tanítok nekik valamit és látom hogy érdekli őket és ilyen téren is fejlődnek

A mi életünkben van még egy valami amit kiemelnék. Én mellettük lettem 1000x türelmesebb. Saját magamon meglepődtem, de így van. Amíg otthon voltunk annyi figyelmet és türelmet igényeltek, hogy teljesen megedződtem ilyen téren is :)

Én összességében imádom a gyereknevelést, azóta érzem magamat és a kapcsolatomat tökéletesen teljesnek, hogy ők vannak. Persze vannak nagyon nehéz pillanatok (amikor betegek), de szerencsére ez nem napi szinten van, szóval nem panaszkodom :)