Elfogadjátok ha a gyereketek saját döntéséből az a magányos farkas típús?

Miért ha nem fogadjuk el mi lesz?

Én is az voltam gyermekkoromban, azóta is ilyen vagyok.

Engem nem fogadtak el otthon. Ma sem. 40 éves nő vagyok, van családom már (férj gyerek).

Ha a lányom ilyen lesz,én el fogom fogadni. Mivel én is ilyen vagyok/voltam.

Nekem a legidősebb fiam ilyen. Meg én is ilyen voltam. Mindig volt egy legjobb barátnőm és az nekem elég volt. Később, csak gimi végén kezdtem nyitni.

A fiam most 15, neki is mindig egy két barátja volt, soha nem ment sehova. Mostanában kezdett el összejárni több fiúval focizni. A kisebbik felsős kora óta fociedzésre jár, elmegy biciklizni, ide, oda. Természetesen elfogadom. Nem lehet mindenki ugyanolyan. Illetve, milyen kára származna belőle, hogy ilyen? Sztem semmi. Majd alakul, ha úgy érzi, arra van szüksége.

Engem a férjem családja cseszeget, hogy de igenis kellenek a játszótéri interakciók más szülőkkel, meg nem lehet így élni.

Bameg, 34 éve így élek, hogy minimális emberi kapcsolatom van. Van két, általános iskolából maradt barátnőm, meg kb 3 haverom. Bőven elegek nekem.

A covid lezárások alatt is nagyon jól éreztem magam, a terhességem hónapjai alatt is, és most a gyerekkel is remekül érzem magam.

Suliban is volt kb 3 ember akikkel el voltam, középiskolában semmilyen kapcsolatot nem építettem ki, onnan nem is maradtak még csak facebook szintű ismerősök sem.

De nem is hiányzik.

Anyukám hiába engedett el suli diszkóba, engem taszított, és inkább belopóztam a könyvtárba olvasni, vagy eleve úgy mentem "bulizni", hogy volt nálam könyv.

És vagy a suliban bujtam el egy tanterembe olvasni, vagy egy parkban ültem.

Most is a hideg ráz amikor az évi 2 családi összejövetelen meg kell jelennem és jópofiznom kell emberekkel.

De sajnos nem tehetem meg, hogy egy könyvvel a kezemben elmenekülök, mint régen.

Szerintem a szülő dolga nem az, hogy megváltoztassa saját kénye-kedve szerint a gyerekét, hanem az, hogy feltétel nélkül szeresse, támogassa és kísérje az útján. Ha neki nincs igénye nagy haveri társaságra, akkor nem kényszeríteném bele és nem mondogatnám, hogy "dehát ez a normális". Abban támogatom, amit szeret csinálni.

Én is így nőttem fel. Amit rámkényszerítettek, azt már csak azért sem csináltam, így gyorsan rájöttek anyuék, hogy nincs értelme.

Szerintem akinek van minimum 2 (kölcsönös) barátja az nem magányos farkas. Akinek több van, általában a mennyiség a minőség róvására megy.

Van akinek jól megy a sok felszínes "barátság", van aki nem képes erre. Mást nem lehet tenni mint elfogadni, kényszeríteni nem lehet hogy barátkozzon többet.

Az, hogy hogy ÉRZI magát, az nem DÖNTÉS.

Te meg jobban tennéd, ha nem kérdőjeleznéd meg az érzelmeit, ha nem akarod elmarni magadtól.