Apukám miért bánt emiatt ha így is hadilábon állok az önbizalommal?

Én alkatilag vagyok vékony (jelenleg 170 centi és 48-50 kg.)

Nagyjából mióta az eszemet tudom, folyamatosan azt hallgatom minden rokonomtól, családtagomtól (!), hogy mennyire szörnyen vékony vagyok, csontinak becéztek és még sorolhatnám. Kisgyerekkorában az ember meg persze elhiszi, amit a szüleitől meg mindenkitől hall, így 12 éves koromig teljesen a padlón volt az önbizalmam, meg voltam győződve arról, hogy valamilyen súlyos betegségem van és hogy ronda vagyok. Visszatekintve az a legszomorúbb ebben, hogy ez kizárólag a rokonaim miatt történt. Ők hitették el velem a folyamatos sopánkodásukkal, hogy nem vagyok normális, biztosan beteg vagyok és ki kellene vizsgáltatnom magam (ami egyébként szülői nyomásra szintén megtörtént). Ezt utólag felháborítónak tartom, vannak elegen a világban, akik megpróbálják kikezdeni mások önbizalmát, szóval ki a fene álljon az ember mellett és támogassa, ha nem a saját családja?!

Aztán 13-14 évesen történt valami, nem tudnám megmondani, hogy mi, de a lényeg az, hogy megszerettem a vékonyságom. Valahogy egyre nagyobb hülyeségnek tartottam a rokonok kritikáit, pedig előtte szó nélkül elhittem és komolyan vettem őket. Idősebb lettem és egyre inkább láttam, hogy mennyire túlzott az egész családom, mikor csontvékonynak nevezett. Hirtelen már teljesen tisztán értettem, hogy ők látják az egészet groteszk módon kifordítva és nem nekik van igazuk.

És voálá, azóta, hogy már nem hiszem el a hisztijük minden szavát és nem szégyellem magam kvázi amiatt, hogy vékony és magas vagyok, dicséreteket kapok az alakomra, és látom, hogy jól állnak a ruhák. A legnagyobb ajándéknak tekintem az alkatom, amit csak dobhatott a gép, imádom. És arra is felfigyeltem, hogy a családom a saját és mindenki más alakját is folyamatosan kritizálja, tehát marhára nem az én gondolkodásmódomban van a gond, hanem az övékben.

Egyszóval nem igaz az, hogy az emberek nem változnak, nem igaz, hogy te nem változtathatsz a felfogásodon, nem igaz, hogy mindig utálni fogod a tested, nem igaz, hogy sosem lesz önbizalmad.

Sóval közhely, de csak magadnak akarj tetszeni, senki másnak. Ha úgy látod, hogy van még rajtad felesleg, amit le tudnál adni kellő erőfeszítéssel, akkor add le. De ha már nem tudsz, akkor kovácsolj előnyt a helyzetből.

Sajnálom, hogy ilyen az apukád! :(

Én nem oltam kövér gyerekként, de volt pár hurka a hasamon és szerettem a finom ételeket.

Apa mindig azt mondta, hogy minek eszek annyit, lefolyok a székről, ő mai napig a sovány nőket preferálja, anyát is megszólta mikor engem megszült és szoptatás alatt felszedett magára több kilót.....

Szóval ennek következtében evészavaros lettem, már majdnem 15 éve bulimiás vagyok, pedig azóta már született egy gyerekem is.

Jó a rosszban, hogy itt lebeg a rossz példa a szemem előtt és soha, de SOHA nem fogok így bánni a lányommal!!

Velem is ugyanez van. Apám betegesen megszállottja lett a születésem után az egészséges étkezésnek. Vegetáriánus lett és azt akarta, hogy anya és én is azok legyünk. Aztán anya megunta és elkezdett húst is enni meg adott nekem is, amin apa teljesen bepörgött, mindig, amikor beteg lettem én vagy a húgom, a húsevést okolta. Aztán én a sok veszekedés miatt gyerekkori depressziót kaptam és elkezdtem enni. Mindig éhesnek éreztem magam, fel is jöttek rám a kilók. Olyan 9-10 éves lehettem ráadásul iskolát is váltottam és az új közeg borzasztó volt. Az iskolában egyfolytában csúfoltak a súlyom miatt és otthon apától is ezt kellett hallgatnom. De aztán anya a sarkára állt és beadta a válópert. Azóta is vannak súlyproblémáim, és ha tehetné, apám valószínűleg még most is csak bántana emiatt, pedig én nagyon sokat küzdök ellene, rendszeresen sportolok, egészségesen étkezem, ez az egy jó dolog megmaradt apám után. De én már elfogadtam magam, persze, szeretnék vékonyabb lenni, de ha nem jön össze, legalább meg szeretném tartani a súlyomat.

És próbálom a legmesszebb elkerülni az apámat.